|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 215 találat | lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-210 | 211-215 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Lászlóffy Aladár 2014. szeptember 24.Pénteken mesegálaOrszágos népmese-konferencia A jó szó vidékein – A népmese elméleti és gyakorlati megközelítései címmel, a Bod Péter Megyei Könyvtár és a budapesti Magyar Olvasástársaság szervezésében Háromszéken zajlik a vándorrendezvényként működő Országos népmese-konferencia ünnepi, tizedik kiadása. Ennek keretében holnap, szeptember 25-én 9–12.30 között a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben A sokszínű népmese címmel tartanak műhelytalálkozót. Meghívott előadók: Bajzáth Mária (Népmesekincstár mesepedagógia-módszer), Kovács Marianna (A hagyományos mesemondás), Stiblár Erika (A népmesék pszichológiai vonatkozásai). Mesét mond: Gregus László, Kovács Marianna és Ser Gergely. Szeptember 26-án, pénteken 9.30–17 óra között a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében A jó szó vidékein címmel konferencia zajlik. Előadók: Balázs Lajos (A gyemekakarás mint a népmesék és sorsforduló-szokások egzisztenciális problematikája), Kádár Annamária (Általános mesepszichológia), Kerekes Valéria (Népmesék a drámapedagógiában – A „Mesét másként”-módszer), Szávai Ilona (A mese hídszerepe), Végh Balázs Béla (Mese és líra mezsgyéjén. Mítoszteremtés Lászlóffy Aladár Harmatjáték című versében). A könyvtár épületében 14 és 15.30 között párhuzamosan több ingyenes műhelygyakorlat is zajlik, amelyekre ma még be lehet jelentkezni a [email protected] e-mail címen vagy a 0267.351.609-es telefonszámon. A mesegála 19 órakor kezdődik a kézdivásárhelyi, kovásznai és sepsiszentgyörgyi diákmesemondók (köztük a Kriza János Országos Ballada- és Mesemondó Verseny díjazottjai) részvételével és az Evilági együttes fellépésével a Gábor Áron Teremben. Szeptember 27-én, szombaton 19 órától ugyanoda, Csernik Szende székely mesemondó Csihány csípte mesék! című előadására várják az érdeklődőket. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2014. szeptember 25.Sors és vállalásNövekszik mögöttünk a múlt és fogy előttünk a jövő. Ahogy Ilia Mihály, hamarosan magam is nyolc évtizedre tekinthetek vissza, és aki akár csak felületesen ismeri a magyarság történetét, tudja, hogy ezek az évtizedek inkább megpróbáltatásokat és nem kevésszer kudarcokat hoztak, mintsem sikereket és örvendezést. Valójában csak akkor lehetett elviselni ezt a közel évszázados múltat, ha valakinek egyértelmű és célszerűen megvalósított személyes életstratégiája volt. Annak idején, közel négy évtizede, midőn a budapesti televízió megbízásából beszélgethettem vele, Szabó T. Attila, a kolozsvári nyelvtudós mondta nekem a következőket: Egy férfinak valamilyen nagyszabású és a hazája érdekeit szolgáló életcélt kell kitűznie maga elé, és ezt következetesen, akár áldozatok árán is meg kell valósítania, vagy legalább a megvalósulás közelébe hoznia. Mindenesetre változatos sorsom jutalmának tekintem, hogy számos olyan barátom, pályatársam akadt, aki nehéz munkával, személyes áldozatokkal, de sikeresen tudta vállalni és beteljesíteni ezt az életstratégiát. Közéjük tartozik a most nyolcvanadik születésnapját ünneplő Ilia Mihály. Nem ennek a köszöntőnek a feladata, hogy akár csak címszavakban is felidézze a mögöttünk maradt nyolc évtized sorsfordulóit, tapasztalatait, drámai helyzeteit. Világháború, országos vereség, átalakulások, remények és a remény elvesztése, forradalom és ennek eltiprása; erőfeszítések annak érdekében, hogy a folyamatosan próbatételeknek kiszolgáltatott nemzet és nemzeti kultúra ne csupán fennmaradjon, hanem teret is adjon a benne rejlő lehetőségeknek, értékeknek – nos, mindez megszabta azt az emberi és szakmai pályát, amelyet nemzedékemnek és ennek tagjaként Ilia Mihálynak be kellett futnia. Nem volt könnyű pálya, nagy erőfeszítésekre kényszerültünk, voltak kínzó és megalázó vereségeink is, így az ötvenhatos forradalom leverése utáni esztendőkben, amikor a hallgatás, a visszavonulás volt az egyetlen tett, ami a szabadságvágyból következhetett. Az egyéni pályák, az életművek azonban a kényszerűségben is épültek, és mihelyt lehetett, tehát nagyjából a hetvenes évek elejétől, a nyilvánosságot is meggyőzték arról, hogy a magyar irodalom, a magyar értelmiség nem adta fel azokat a morális és stratégiai célokat, amelyek a levert forradalmat is történelmi magaslatra emelték. Ezeknek a stratégiáknak a szolgálatában telt el Ilia Mihály élete – nemzedékünk élete, hiszen mellette olyan költőkre, írókra hivatkozhatom, mint Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár – és olyan irodalomtörténet-írókra, tudós szerkesztőkre, mint Czine Mihály, Béládi Miklós, Bodnár György, Domokos Mátyás, Tüskés Tibor, Görömbei András, Láng Gusztáv, Kántor Lajos – és Ilia Mihály. Egyetlen törzs hajtásai ők, bármilyen irányba térítette is növekedésüket a változó idő és a mindig érvényesülő kényszerűség. Egyszer majd valakinek, remélhetőleg egy budapesti vagy szegedi, vagy kolozsvári ifjú történésznek (doktorandusznak) meg kell írnia ennek a „történelemlátott” és „történelemviselt” nemzedéknek (több nemzedéknek) a történetét. Ott rejlik benne a közelmúlt magyar históriája, a maga sikereivel és kudarcaival, célkitűzéseivel és eredményeivel, ott rejlik benne a nemzeti közösség és a nemzeti kultúra megtartásának, védelmének, gondozásának, gazdagításának bizony nem könnyű késő huszadik századi története. Ilia Mihálynak ebben a történetben nélkülözhetetlen és méltó szerep jutott. A nemzedéknek, amelyhez ő is tartozik, voltak költői, szépírói, tudósai, szerkesztői, tanárai. Ilia Mihály sorsát és életét több ilyen feladat is meghatározta: évtizedeket töltött a szegedi egyetem katedráján; ugyancsak hosszú éveket a korszak egyik meghatározó és mindig a nemzeti felelősségtudatot képviselő szellemi műhelyének, a szegedi Tiszatájnak az élén. Már ez a két sorsvállalás is megérdemli, hogy születésnapján úgy emlékezzünk meg róla, mint nemzeti irodalmunk és tudományosságunk egyik kiválóságáról. Mégsem ezeket szeretném most méltatni, hanem azt a közvetítő és organizátori munkát, amelyet a magyar irodalmi élet gondozásában, országhatárokon átívelő kapcsolatainak létrehozásában, szervezésében betöltött. Vagy három évtizede történt, hogy közös barátunkkal, Bata Imrével (és feleségeinkkel) felkerestük Ilia Mihályék újszegedi lakását. A nem túl nagy terjedelmű panellakást mindenütt könyvespolcok töltötték meg, és a könyvállványok legfelső sorában ott helyezkedett el házigazdánk nagy dobozokba gyűjtött és gondosan rendszerezett levelezésének hatalmas anyaga. Talán csak Kazinczy Ferenc közismert és legendás levelezése (huszonhárom kötetben!) múlja fölül az övét. Látogatásunk alkalmával néhány dobozba bele is tekinthettünk, mondhatom, minden valamire való magyar író és irodalmár képviselve volt a hatalmas gyűjteményben – Budapesttől Kolozsvárig, Pozsonytól Újvidékig, Ungvártól Münchenig. Irodalmi közelmúltunk egyik legterjedelmesebb és leginkább imponáló korpusza volt ott a szemünk előtt, s gondolom, a mögöttünk maradt vagy három évtized során a gyűjtemény legalább a duplájára növekedett. Ez a levélgyűjtemény önmagában is méltó és meg nem kerülhető szerepet biztosít Ilia Mihály számára modern irodalmunk életében. Gondolom, későbbi nemzedékek ifjú kutatói fogják majd learatni a termést, tulajdonképpen egy egész irodalomtörténeti kutatóintézetet lehetne működtetni annak a levélanyagnak a feldolgozására, amely Ilia Mihály szegedi otthonában összegyűlt. „Sors és vállalás” – írtam e méltatás fölé címnek. Valóban: Ilia Mihály egy sorsot vállalt, és ezt mindig hűségesen, lelkiismeretesen, nagy ügyszeretetet mutatva teljesítette be. Voltak idők, midőn a szegedi folyóirat élén, a szegedi katedrán ő kötötte össze a máskülönben mindig szétszakítottsággal küszködő magyar irodalom szálait. Mindig szellemi hidakat tudott építeni Szeged és Kolozsvár, Szeged és Pozsony, Szeged és Újvidék, Szeged és Ungvár, Szeged és München között. A magyar művelődés történetében szinte mitikus szerepet kapott a „hídépítő” ember fogalma. Ilyen volt, hogy csak néhány példára hivatkozzam, Babits Mihály, Illyés Gyula, Németh László vagy közelebbről Nagy László és Kányádi Sándor. Olyan vállalás és sors az övéké, és természetesen Ilia Mihályé, amelyen sohasem ronthat az idő. Pomogáts Béla, Helikon (Kolozsvár) 2014. október 18.Otthon – ErdélybenBeszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel – Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora? – Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza. – Milyen emlékei vannak a második világháborúról és a háború utáni évekről, amikor a területileg és szellemileg megcsonkított magyar nemzet a talpra állás lehetőségét kereste? – Jól emlékszem a második bécsi döntés idejére, ez adta vissza Magyarországnak Erdély északi és keleti részét. Az első mozifilm, amit életemben láttam, e visszacsatolás dokumentumfilmje volt. Nagy hatást tett rám, bizonyára szerepet játszott Erdély iránti érdeklődésemben. Katonaként apám részt vett a visszacsatolásban, Szatmárnémetibe és környékére került. A háború után nagy reménységekkel vártuk az új korszak eljövetelét, szüleim a kisgazdapárt hívei voltak, számos barátjuk, például idősebb Antall József játszott szerepet ennek a pártnak a vezetésében. 1945-től a piarista általános iskolában tanultam, 1948-ban az iskolát szétzilálta az államosítás, majd 1950-ben, midőn a rend visszakapta az iskolát, visszatértem a piaristákhoz. Ott is érettségiztem 1953-ban. – Az '56-os forradalom idején bölcsészhallgató, s bár nem volt nagy szerepe az események alakulásában, később mégis lecsukták... – Nem volt nagy szerepem a forradalom eseményeiben, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa bent tartózkodtam a bölcsészkaron, majd november 3-án a bizottság képviselőjeként Győrbe utaztam, ott ért a szovjet invázió. Nagyon sok barátom és évfolyamtársam menekült Nyugatra. A letartóztatások és az ítéletek a Kádár-rendszer hatalomra jutása után megkezdődtek, és folytatódtak az 1961-es amnesztiáig. 1959-ben tartóztattak le, miután nem voltam hajlandó engedni egy beszervezési kísérletnek. Hat hónapig voltam internálótáborban, majd egy évig rendőri felügyelet alatt, és csak a '60-as évek közepétől kaphattam értelmiségi állást. – 1965-ben kerül az Akadémiához. Kikkel dolgozott, mi volt a megbízatása? – Amikor az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé kerültem, már jelentek meg tudományos publikációim. Nagyon ösztönző baráti kör volt, olyan kollégákkal, mint Bodnár György, Czine Mihály és Rába György, valamennyien a magyar irodalomtörténet-írás független szellemet képviselő jeles egyéniségei. Részt vettem az akkoriban készülő, hatkötetes magyar irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban. 1968-ban megjelent első, Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó könyvem, ez eredetileg egyetemi szakdolgozatnak készült. Meglehetősen sok tanulmányom, kritikám jelent meg ezekben az években Magyarországon, később már Erdélyben is. – 1983-ban jelent meg A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája c. kötete, melyben a Helikon kisugárzását és – többek között – a román és magyar irodalom kölcsönhatását taglalta. Hogyan látja ezt 30 évvel a kötet megjelenése után? – Ma is büszke vagyok arra, hogy ez a könyv elkészülhetett, és hálás vagyok Bodnár Györgynek, hogy az általa szerkesztett könyvsorozatban megjelent. Úgy gondolom, semmit sem kell visszavonnom a könyvben leírtak közül. Ez a könyv hívta fel először a figyelmet a két világháború közötti erdélyi irodalom transzszilván irányzatára, és ennek nagy hatása volt Erdélyben is. Midőn 1969 januárjában első alkalommal Erdélybe utazhattam, mindenki – Kós Károlytól Balogh Edgárig, Beke Györgytől Kántor Lajosig – baráti szövetségesként fogadott. – 1997-ben ír egy másik Magyarországról. Milyennek képzelte el EZT a Magyarországot? – Nagyon megragadott Erdélyi Jánosnak egy metaforája, amely a nemzetet mint egy "nagy családot" határozta meg. Szerettem volna, ha ennek a gondolatnak a közösségteremtő és szolidaritásra nevelő ereje érvényesül. Nem így történt, csalódnom kellett, ma a magyarság sokkal gyilkosabb belső viszályoknak van kiszolgáltatva, mint korábban. Ráadásul az irodalom nemzetnevelő, közösségteremtő szerepe radikálisan leértékelődött, így remény sincs arra, hogy a pártpolitikai küzdelmeket valamiképpen a szellem, a kultúra enyhíthetné. – 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, amelynek fő célja a magyar nyelv ápolása és a kortárs magyar irodalom támogatása volt. Ma már alig hallani AK-rendezvényekről... – Az Anyanyelvi Konferencia Egyesületet még a hetvenes évek végén hozták létre olyan nyelvészprofesszorok, mint Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Én a kilencvenes évek elején lettem Lőrincze utóda, és egészen az idei év elejéig töltöttem be az elnöki szerepet. Mindig azon fáradoztam, hogy az anyanyelvi mozgalom a magyarság kulturális és lelki összefogásának, gazdagodásának a műhelye legyen. Szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy az anyanyelvi mozgalom szinte teljesen elvesztette állami támogatását, és csak vezetőinek és néhány tagjának anyagi áldozaTőkészsége révén működhet tovább igen szerény körülmények között. Évente három-négy alkalommal tudunk valamilyen programot szervezni, a legnevezetesebb ezek közül a minden júniusban megrendezett sátoraljaújhelyi Kazinczy Napok. – Hat évig vezette a Magyar Írószövetséget, olyan időkben, amikor a magyar könyvre mind kevesebb és kevesebb pénz jutott az államháztartásból. Mit szeretett volna megoldani még elnöksége idején? – Ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után. Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket. – Nagy családi könyvtárral rendelkezik, sok dedikált kötettel. – Valóban sok könyvet gyűjtöttem össze, nagyjából 34 ezer kötetet. Ezt szeretném majd valamelyik erdélyi könyvtárra hagyni. Nagyon sok dedikált kötet is található közöttük, hogy csak néhány magyarországi írót említsek meg, Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Vas István, Takáts Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások dedikációit őrzöm. Erdélyből pedig Szemlér Ferenc, Méliusz József, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Kántor Lajos és mások dedikálták számomra könyveiket. Ezek a dedikált példányok is egy kisebb könyvtárat tesznek ki. – Manapság fölöttébb elszaporodtak a memoárirodalom, a valóságleírás kötetei. Jó az, ha ezen a téren is gazdagodik irodalmunk tárháza? – A memoárirodalmat sokra tartom, hiszen ebből az irodalomból lehet életközeli és tárgyszerű ismereteket szerezni az elmúlt évtizedek valóban zaklatott történelméről. A memoárirodalom a magyar nemzeti kultúra régi hagyományát jelenti, talán elég, ha Mikes Kelemen leveleire, Rákóczi Ferenc emlékirataira hivatkozom, egyáltalán az erdélyi magyar irodalmi kultúra egyik legfontosabb területe a memoár, ezek nemcsak Erdély történetét világítják meg a mai olvasó előtt, hanem egyszersmind szépirodalmi értékekben is gazdagok. – Alig van esemény Erdélyben – de másutt is –, ahol ne venne részt személyesen. Fontos az, ha az irodalom apostolai ott vannak az eseményeken, találkoznak az olvasókkal, megbeszélik a szakmai teendők részleteit? – Számomra mindig rendkívül fontosak voltak a személyes kapcsolatok, nemrégiben némi elégtétellel állapíthattam meg azt, hogy a Kárpát-medencében talán én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen. A személyes jelenlét fontosságát tanultam meg irodalmi mestereimtől: a Nyugat és a magyar népi mozgalom, vagy éppen az erdélyi irodalom klasszikus egyéniségeitől. Ma is az a véleményem, hogy az irodalmi élethez hozzátartozik a személyes jelenlét, a személyes kapcsolatok rendszere. – Nyirővel többször foglalkozott élete folyamán. – Nyirő József munkásságát mindig nagyra becsültem, egy egész könyvre való tanulmányt írtam róla, szeretném, ha egyszer ezekből valóban könyv lehetne. Kétségtelenül az erdélyi irodalom nagy értékei között van a helye, de talán Tamási Áron, Áprily Lajos és Kós Károly után. A búcsúszertartáson nem voltam jelen, különben is az a véleményem alakult ki, hogy ez a szertartás méltatlan volt Nyirő József egyéniségéhez és örökségéhez: napi politikai cirkuszt rendeztek egy méltó megemlékezés helyett. – Kik voltak azok az erdélyi írók, akikkel már az iskola padjaiban "találkozott", s kik azok, akiket a későbbiekben ismert meg személyesen, jó, baráti kapcsolatot ápolva? – Már a gimnáziumban igen sok erdélyi író munkásságával ismerkedtem meg, olyanokéval, mint Tamási Áron, Nyirő József, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő. Később sok erdélyi íróval kerültem baráti kapcsolatba, jó viszonyt ápoltam Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Jancsó Elemérrel, Bartalis Jánossal, Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Jékely Zoltánnal, Kemény Jánossal, majd Sütő Andrással, Beke Györggyel, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Gálfalvi Zsolttal, Kántor Lajossal, Gáll Ernővel, Deák Tamással, Bajor Andorral és másokkal. Jó barátom volt Pusztai János is, akit szeptember 30-án temettünk a Farkasréti temetőben. – Ön szerint kinek kellett volna még Nobel-, illetve Herder-díjat kapnia a magyarok közül az elmúlt évtizedek során? – Fájdalmas számomra, hogy olyan sok magyar író maradt ki a Nobel-díjasok közül. Gondolok Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, és természetesen Sütő Andrásra. A Herder-díjat is számos erdélyi író érdemelné meg, így Benkő Samu, Dávid Gyula, Markó Béla, Kántor Lajos, Szilágyi István. A díjakat azonban nem "megérdemelni", hanem "kapni" szokták, így aztán a legérdemesebbek közül is sokan maradnak azok nélkül. – Szeret utazni; merre járt a nagyvilágban? – Természetesen szeretek utazni, és amióta világútlevéllel járhatok külföldre, sok helyen megfordultam, hozzávetőlegesen ötven országban jártam. Nemcsak Európában, ahol szinte mindenütt tehettem látogatást, hanem Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában is. Ezek az utazások hatalmas szellemi élménnyel és tapasztalattal ajándékoztak meg. Legtöbbször mégis a szomszédos országok magyar közösségeinél szoktam látogatást tenni, otthon érzem magam Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is. – Díjak, elismerések. – Hosszú életem során szinte egy ládára való díjat és oklevelet kaptam, ezek között a Széchenyi-díj volt a legfontosabb, de megkaptam a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a József Attila-díjat és számos más díjat is, illetve Erdélyben és a Felvidéken is kaptam irodalmi elismeréseket. Büszke vagyok rájuk, mégsem ezek számomra a legfontosabbak. Inkább a könyveim, az utazásaim, a barátaim – és a macskáim. – Mi van a fiókban, mit szeretne letenni az olvasók asztalára a közeljövőben? – Jó pár könyvem került az utóbbi egy- két évben kiadókhoz, várom ezeknek a megjelenését, az idén valószínűleg négy-öt könyvem is a közönség elé kerül. És szeretném befejezni az erdélyi irodalom történetéről írott művemet. Még egy kötet van hátra, ezt remélhetőleg a jövő év elején át tudom adni a kiadónak. Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2014. december 18.Paizs Tibor harmadik országban (1946-2014)Többet dolgozott, közölt vagy nem közölték, mint amennyit tudunk Róla. Az úgynevezett második Forrás-nemzedékben a legelsők között jelent meg verskötete (Keréknyom, 1968), ám az erdélyi magyar csillagjárás irányítását önhatalmúlag föl-, illetve levállalók sosem számították közénk őt. Más szóval: ő sem tartozott a dédelgetettek közé. Szakiskolát, majd tudományegyetemet végzett, sok képesítetlen munkát is előtte és közben, utána is. Magyarpalatka, a Mezőség szülöttje volt, újságíróskodott több helyen. Valamilyen okhalmaz arra kényszergette, hogy Erdélyét elhagyja 1989 januárjában, Magyarországon állapodott meg, nem messze Budapesttől, Pomázon. Ott már a többséghez tartozott családostól, noha gondosan megismerte a pomázi, betelepült későközépkori szerbek, horvátok immár magyar utódait. Már szerepelt a Lászlóffy Aladár szerkesztette, jó hírű Vitorlaének antológiában. Könyvei közül említsek meg párat: Barlangrajz, versek, A ceruza kalandjai, gyermekversek, Tollbamondás, Bestiarium, A boldog bűn. Utóbbiak már Magyarországon. Építgette-őrizgette a kapcsolatrendszert Erdéllyel, s igen a reményt is önmagában a visszatérésre. Úgy látszott, könnyebb volt a családot elmozdítani, s menni idegenbe, mint visszafelé. Az otthontól távol is azt végezte, amire hivatottnak érezte magát, amihez tehetsége volt. Könyveket írt (vers, dráma, kisregény, esszé) az újságírás mellett. A ’90-es évek vége felé kért meg egy alkalommal, nyáron, mondván, ő elkalandozik velem az Erdélyi-érchegységben, Szatmár környékén is, én pedig mutassam meg neki Székelyföldet. Még restelkedett is kissé. Nekivágtunk. Két hét mindkét részről a csodákból. Ragyogott a Hargitán, százéves Lada kocsija is megfiatalodott alattunk. Összegezvén tapasztalatait, megírta Erdélyi prikulicsok című nagyszerű élményregényét. Ezt akkor folytatásokban közölte a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap. Sokévnyi fizikai szenvedés után költözött harmadik, végleges hazájába 2014. december 17-én. Hamvait januárban helyezik szülei mellé Kolozsváron a Házsongárdi temetőben. Nyugodjék meg immár békességben! Czegő Zoltán Paizs Tibor: Erdélyi prikulicsok. Egy honfoglaló garabonciás álomlátása /Timp Kiadó, Budapest, 2008/ Paizs Tibor Magyarpalatka, 1946. február 26.–Pomáz, 2014. december 17. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. január 12.Lapszerkesztés mint „kincskeresés”Interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és Szivárvány gyermeklap főszerkesztőjével. – Jubilál a Kolozsváron megjelenő országos gyermeklap, a Szivárvány. Miként értékelné a legkisebbeknek szánt, színvonalas irodalmat nyújtó kiadvány 35 évét? – Ünnepi évünk kezdődött 2015-tel, hiszen 35 éves idén januárban kisebbik gyermeklapunk. Hiába keresnénk azonban az archívumban a 35 évvel ezelőtti Szivárványt – a szerkesztőség 1980-ban elindította a kis lapot, viszont az akkori rendszer kommunista cenzúrája nem engedélyezte a javasolt Szivárvány címet, és kötelezően a Haza sólymainak kellett keresztelni a Napsugár „szárnyai alatt” induló, kisebbeknek szóló kiadványt. Zsigmond Emese 1955-ben született a Hargita megyei Szentkeresztbányán, Marosvásárhelyen érettségizett 1974-ben, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–francia tanári oklevelet 1978-ban. Tíz évig a kolozsvári 5-ös Számú Általános Iskolában tanított magyar irodalmat. 1989 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok szerkesztője, 1992-től főszerkesztője. A 2013-ban indult Tanítók Lapjának rovatvezetője, számos gyermekirodalmi kötet szerkesztője. A kényszerű-kényszerített nevet aztán 1989 decemberében azonnal lecseréltük az eredetiként javasolt Szivárványra. Tehát nincsenek bekötött Szivárványok ebből az időből a szerkesztőségben sem: 1980-tól 1989-ig Haza sólymai-példányok jelentek meg. A két lapnak – a Napsugárnak és Szivárványnak – természetesen nemcsak a szerkesztősége volt ugyanaz, hanem a szellemisége, célja is. Ez pedig a kezdetektől máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében akarjuk nevelni a gyerekeket. A célkitűzés azonos, csak az változott, hogy 1989 decembere óta szerzőinknek nem kellett „madárnyelven” beszélniük, ha történelmünkről, erdélyi magyarságunk sorsáról írtak. – A Haza Sólymainak olvasói emlékeznek arra, hogy 1989 előtt is próbálta becsempészni a szerkesztőség a sok hazafias, kommunista hangvételű, kötelező írás közé a színvonalas irodalmat. Miként történt ez? – Ami jogi helyzetünket illeti, 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki lapjainkat. Ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett, de a becsempészés mondhatni inkább fordítva történt. A lap nagy része színvonalas irodalomból és művészi értékű grafikákból állt, ezenkívül egy-két oldalnyi kötelező politikai jellegű vagy a rendszernek tetsző vers meg mese jelent meg. Egy-egy vezércikk vagy román versfordítás tartozott a kötelező anyagok közé – ezeket a szerkesztők kényszerű feladatként osztották ki egymás közt, és természetesen nem szívesen végezték el, de hogy a lap megjelenhessen, vállalni kellett ezt a kompromisszumot. A kötelező propagandisztikus szövegeket a lap elején elintézték, és aztán jöhettek az igazi, gyermekeknek való szövegek, a népmesék, népköltészeti alkotások. – Kortárs irodalmi művek is bekerültek természetesen a lapba. Ha a Haza Sólymaiban közlő szerzők nevével kellene fémjelezni ezt a korszakot, kiket sorolna fel? – A szerkesztőség a Napsugáréval közös volt, és az erdélyi magyar irodalom legjobbjai voltak a lap főmunkatársai. Sokan munkahelyüket illetően is, de más lapok szerkesztői szintén gyakran „menekültek” hozzánk – merthogy itt lehetett a szívnek tetsző, nem „nem elkötelezett” irodalmat közölni. Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla – ők mind belső munkatársak voltak, a lap szerkesztőségében dolgoztak. Szilágyi Domokos és Bajor Andor például külső munkatársként vett részt a lap szerkesztésében, de szinte havonta közölt verset vagy mesét Veress Zoltán is. A grafikusok közül az akkori alkotók színe-java rajzolt a lapba: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv. Soó Zöld Margit. Utóbbi belső munkatárs volt, és a kezdetektől, a Napsugár alakulásától napjainkig munkatársunk. (A Napsugár első száma 1957 januárjában jelent meg Asztalos István író, alapító főszerkesztő irányításával – szerk. megj.) Unipan Helga grafikus szintén a mai napig rajzol nekünk. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kapcsolódtak be a fiatal szerzők – akik akkoriban még egészen fiataloknak számítottak. Például Markó Béla, Kovács András Ferenc is a mi oldalainkon indult gyermekversköltészetével. Amire szerfölött büszkék vagyunk, hogy minden író-, költő- és grafikusnemzedékből megkerestek és megkeresnek a legfiatalabbak. – Ezek szerint egyfajta szerkesztési elve a lapnak, hogy teret ad az induló ígéretes írók, költők, grafikusok alkotásainak? – Igen. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a gyermekirodalmi lapnak főként manapság igencsak akad konkurenciája Erdélyben. Nagy számban jelennek meg ugyanis itthon és Magyarországon is az inkább magazinjellegű, gyerekeket célzó kiadványok. Ezek mutatósak, piacosak, felkeltik a gyerekek érdeklődését, de velük ellentétben a mi legfontosabb érvünk és értékünk az, hogy rangos irodalmat és képanyagot jelentetünk meg. Nemcsak tetszetős a lap ily módon, hanem esztétikai mércével mérve is értékes szövegeknek és rajzoknak ad helyet. És ezt nem mondhatja el magáról egyetlen más, itthon kapható gyermeklap sem. Az is beszédes lehet, hogy a nálunk közlő szerzők érdekes módon egyetlen konkurens lap szerkesztőségéhez sem kopogtatnak be, hogy közöljék a munkáikat, egyedül a Napsugárt és a Szivárványt keresik meg. Olyan sokan, hogy nem is jut minden hónapban rajzolnivaló mindenik nagyszerű grafikusunknak, és nem is tudjuk mindenik szerző művét megjelentetni. Így megengedhetjük magunknak azt a szerkesztői luxust, hogy válogassunk még a legjobb művek között is. A válogatás ugyanakkor nem gyengébb vagy jobb művek közt történik, hanem téma szerint. – A Szivárvány is országos terjesztésű lap, akárcsak a Napsugár, és állandó, élő kapcsolatot tart fenn olvasóközönségével… – Igen, a moldvai, magyarok lakta megyékbe is eljut, s a határon túlra is, de Bukarestbe is. Akik megismerik a lapot, azok hűségesek maradnak hozzá. Például amerikai magyar édesanya fedezte fel boldogan a világhálón a Napsugárt és a Szivárványt, és azt szerette volna, hogy gyermekei kezükbe vehessék a lapot. Óriási lelkesedéssel és elismeréssel írta, hogy megkapták az első csomagot, és ez valóságos kincs számukra. Az interaktivitást is fontosnak tartjuk: a gyerekek állandóan visszajeleznek, és rendezvényeink révén is megszólítjuk az olvasókat, de természetesen szót kapnak azok a pedagógusok, akik a mi lapjainkra irányítják a gyerekek figyelmét. Mondhatni belső munkatársaink a tanítók és óvónők – több százukat személyesen is ismerjük annak köszönhetően, hogy meghívjuk őket nyaranta tanácskozásra és gyermektáborba. A gyermekcsoportokat a táborokba elkísérik a tanítók, akikkel baráti viszonyt tartunk fenn, és akik nélkül a lapok nem jutnának el a gyerekekhez. Kell ugyanis valaki, aki felhívja a szülők és gyerekek figyelmét az értékeinkre – a hídszerepet pedig a pedagógusok töltik be. – Ennek a hídszerepnek köszönhető, hogy a pedagógusok a Napsugár és a Szivárvány segítségével a kortárs gyerekirodalomra hívják fel a diákok figyelmét…A fiatalabb kortárs írók, költők közül kik munkatársai a két lapnak? – Állandóan jelentkezik verseivel László Noémi, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó, Bertóti Johanna, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi fedeztük fel a gyermekirodalom számára Máté Angit. Ő közben Magyarországra telepedett át, úgyhogy mostanában kevesebb mesét küld, de azért nem mondtunk le róla. És mi fedeztük fel Szőcs Margitot, aki a Napsugárban közölte első gyermekverseit és meséit – biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megismeri a szélesebb olvasóközönség is. Tehát ugyanaz a kincskereső munka zajlik a Napsugárban és a Szivárványban, ami több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkori fiatalokból a legnevesebb tollforgatók lettek, s a majdani nagyok pedig most is a mi lapjainkon közlik írásaikat. – Ez a képi világ, az illusztráció tekintetében szintén megmutatkozik? – Igen, most már a legnagyobb neveket sorolhatjuk fel. Az idősebb nemzedékről volt már szó, de hadd említsem meg Keszeg Ágnes, Kürti Andrea, Bak Sára, Szilágyi Tosa Katalin nevét – a fiatal művészek állandóan rajzolnak a lapokban. – Miként ünneplik a Szivárvány jubileumát? – Az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett kolozsvári adventi sokadalom keretében tartottuk az ünneplés nyitányát: író-olvasó, felolvasó, dedikálós találkozót rendeztünk szerzőkkel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Szeretnénk még hasonló, szélesebb körű találkozót szervezni Kolozsváron és Erdély több városában – mivel ehhez a korosztályhoz a játék illik leginkább – játékosan. Kiss Judit Krónika (Kolozsvár) 2015. január 23.Thalia atlétája. In memoriam Kötő JózsefSzinte élete utolsó pillanatáig úgy tűnt: Kötő József szavatartó ember. Alig öt hónap elteltével viszont az ellenkezőjét bizonyította: egy, a háromnegyed évszázados jubileuma táján készült interjúban arra az újságírói kérdésre, hogy készül-e önéletrajzot írni, a Tőle megszokott határozottsággal felelte: „nem készülök meghalni”… Pedig Neki, aki megannyi kismonográfiát írt az erdélyi színházak történetéről, aki megannyi „színjátszó személy” pályaképét rajzolta meg, rendkívül gazdag, fordulatos és tartalmas életművel – élettel és művel – a tarsolyában bőven lett volna mit felidéznie a saját múltjából. Mivel ezt nem tette meg, több kutatónak való munkát hagyott örökül, akár színházi, színháztörténészi, akár közéleti-politikai tevékenységére nézvést. Immár nyugdíjba, de nem nyugalomba vonulását követően pontos, mondhatni racionális mondatokba foglalta önnön krédóját: „Akkor érzek elégtételt, ha igénybe vesznek, és ha az igénybevétel révén még használhatok is. Megpróbálva egy mondatban aforisztikusan megfogalmazni (...) én azt mondom, hogy az elégtétel, a kiegyensúlyozott, hasznos élet titka az, hogy igénybe vegyenek, te válaszolhass erre az igénybevételre, és ez végül mindkét fél számára hasznos cselekedetben, minőségi munkában és olyan cselekedetsorban kulmináljon, ami közhasznú.” A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium országos bajnokságot nyert diákatlétája futását nehéz időkben, 1956-ban folytatta, igen nehéz körülmények között, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem már aláaknásított, majd két és fél év múltán szétrobbantott terepén. A még „ép” tanintézmény bölcsészkarának képviseletében, egy tudományos diákkonferencián másodéves „benjáminként” az ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv illetve Kántor Lajos oldalán alkotott kitűnő szellemi „váltócsapatot”. Mint nemrégiben nyilatkozta, „már akkor eldőlt, hogy szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom”. És ugyanabban a tanévben érte az az impulzus, amelyik néhány év múltán meghatározó erővel szabott irányt pályája alakulásának: szemináriumi dolgozatként elvállalta Janovics Jenő a Farkas-utcai színházról írt könyvének bemutatását. „Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat” – vallotta. Mivel 1959-ben egy, a Babeş és a Bolyai egyesítése táján fogalmazott jelentésben három tanára és két diáktársa mellett Őt is „nevesítették”, mint „irredenta, nacionalista” elemet, startja a tanári pályán nem sok jóval kecsegtetett. Voltaképpeni félresiklatása, a zsoboki iskolában eltöltött öt esztendő nem tűnhetett túl keservesnek, annál inkább nem, mert már 1965-ben megpályázta a kolozsvári magyar színház megüresedett irodalmi titkári állását, és a két, esélyes, egymással élet-halál harcot folytató aspiráns helyett az Övé lett a poszt. Atlétánknak – bár már lehetett némi rálátása a színházi terepre – talán sejtelme sem volt arról, hogy a következőkben titkárként, dramaturgként majd igazgatóként mennyire nem a „megnyugvás ösvényein” kell haladnia, hanem egy áthatolhatatlan drótakadályokkal, átugorhatatlan árkokkal és áthághatatlan falakkal bővelkedő pályán kell kiutat találnia a kulturális életet is ellehetetlenítő, fokozódó diktatúra útvesztőiből. Hogy csapata mégis célba ért, hogy mégis átszakította a célszalagot, azt a hetvenes-nyolcvanas évek kolozsvári színházának időnkénti nagy teljesítményei bizonyítják. Baj- és kortársai vélhették volna, hogy 1990-től errefelé Kötő József – ha nem is dől hátra, hiszen sosem volt a kényelem embere – immár csupán a teátrum dolgainak és a színháztörténeti kutatásoknak szenteli az életét. De nem így történt, hiszen – amellett, hogy kiteljesítette elméleti, teatrológiai és kultúrtörténeti munkásságát – az EMKE, az RMDSZ, időnként a kormány, illetve a parlament keretében belevetette magát a közélet és a politika sűrűjébe. Kötő József a napokban pihent meg. Tusája befejeztével, a célegyenes végén bizton vallhatja, vállalhatja Pál apostol szavait: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája…” Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2015. február 10.Versben a magyarságrólAmilyen változatosak általában az erdélyi magyar költők által választott lírai beszédmódok és műformák, ugyanoly módon szólalnak meg versben a haza, a magyarság, a kisebbségi lét kérdéseit illetően is. Egyesek az én- és vallomáslíra adta lehetőségekhez fordulnak, mások szerepekbe bújnak, vagy átiratokat hoznak létre, illetve követhetjük a tárggyal való azonosulás, továbbá a távolságtartást feltételező ironikus magatartás különböző változatait. Kovács András Ferenc Ady Két kuruc beszélget című versére utalva, a magyarság megtagadásának gondolatáról mint súlyos mulasztásról írt verset még 1985-ben (Két labanc beszélget), de ez csak a rendszerváltás után indított irodalmi folyóirat, a Látó első, 1990. januári számában jelenhetett meg. Ama mulasztás különben a dialógusban részt vevők, az egymást kölcsönösen árulással vádoló, de az idegen hatalmat egyként kiszolgáló két labanc szerint azzal jár, hogy „feladod fajtád feleded nyelved”, illetve „feleded nyelved feladod sorsod.” Ugyanerről a kérdésről közvetlenül, a személyesség hangján szól Kányádi Sándor és Lászlóffy Aladár. Előbbi például a Fehéringes versben immár az új évezred hajnalán, 2001-ben vallja meg, hogy „életen át álruhásan / viseltem a magyarságom”, s magában a versben az álruha megfejtését is megadván azáltal, hogy a lírai hős kimondja: „fehér ingem én-álruhám.” Képletes beszéd folyik továbbra is ebben a versben, s eszerint a fehér ing egyrészt a kapott sebekre való gyolcsnak tekinthető, másrészt pedig nem a megegyezés szerinti megadás, hanem a meg nem adás jelének, olyan harci zászlónak tehát, amely ebben a versben a meg nem hódolást jelenti: „sebemre gyolcs csatáimban / nem hódoló harci zászlóm.” Lászlóffy pedig a letűnt évezred utolsó éveiben írt versében mintegy jelenti, amit egy akkori lehangoló nemzetkép váltott ki belőle, vagyis azt, hogy „hol lángolva, lobogva, hol félárbocon se, de megvagyunk.” Ehhez a lírai helyzetjelentéshez rögtön hozzárendeli a költő a maga személyes ítéletét, kimondva, hogy „annak nincs igaza, aki üresnek mondja a zászlórudat és itthon / egyedül hagy.” Kötődését, sőt, elkötelezettségét a magyarság iránt egy népdalszöveg töredékének parafrázisával nyomatékosítja: „Pedig azt a zászlórudat én a történelem négy sarkában is elhordom. / Még nagyon sokáig.” (Üres a zászlórúd) Mintegy személyre szólóan ragadja meg az utolsó évszázad veszteségeit Ferenczes István, esetében viszont a számvetést, ami tulajdonképpen egy nagyon sommás, és már-már szenvtelen felsorolás, keserű irónia szövi át: „nem veszett el semmi / csak a haza s a szava / nyelvünkből az anya / Donnál az apa / a Pónál nagyapa / se itthon se otthon / vályú lett bölcsőnk / a baromudvaron.” (Minerálnája pesznya) A történelmi tudatot oly mértékben alakították át a huszadik század politikai és társadalmi megrázkódtatásai, a „trianoni kényszer” például, hogy mára már ez a megrendült tudat határoz meg hazához és nemzethez fűződő érzéseket is: „tudom, hogy lehetne, / és mintha mégse tudnám...” Markó Béla lírai alanya ezt mint tényállást azzal támasztja alá, hogy fontos lelki és szellemi értékeitől tulajdonképpen már születése előtt megfosztották: „hol volt, hol nem volt az az ország, / meg sem születtem s itt hagyott.” (Second hand) Nem a költők kora a huszadik század – mondotta Szerb Antal –, Ady volt az utolsó költő, akire egy egész ország felfigyelt. Akik közvetlenül kívánnak szólni mégis egy nagyobb közösség kérdéseiről s magához a közösséghez, azoknak jól meg kell választaniuk többek között a hangnemet s a közlésformákat, hogy hitelesnek bizonyuljon megszólalásuk. A rövid szemlénkben szereplő erdélyi magyar költők mindenesetre erre törekednek. Borcsa János Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. február 22.Kántor Lajos volt a Törzsasztal februári vendégeKántor Lajos Széchenyi-és Hazám-díjas irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, író volt a nagyváradi Törzsasztal beszélgetéssorozat februári vendége. A kolozsvári irodalomtörténésszel Kőrössi P. József beszélgetett a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban, miután Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője az egybegyűltek figyelmébe ajánlotta a lap legújabb számát. Nagyváradnak még tartozik a Bölöni Sándor emlékével, ő volt az, aki még a Bihari Napló idejében váradi irodalmi folyóiratot, illetve mellékletet indított, mondta Kántor Lajos, akivel Szabédi László alakját is felidézték, róla szóló könyvei kapcsán. Szó esett Szabédi irodalmi és tanári munkásságáról is. Szabédi mindenkire hatással volt, többek között Szilágyi Domokosra, Lászlóffy Aladárra, és Székely Jánosra is. Jómaga ötödéves volt, mikor Szabédi öngyilkos lett, mondta Kántor Lajos, aki arról is beszélt, hogy a Babeş-Bolyai Tudományegyetem egyesítesekor ért megaláztatás is hozájárulhatott Szabédi öngyilkosságához. Beszéltek még Domokos Gézáról és Csiki Lászlóról is, valamint röviden bemutatták Kántor László (Kántor Lajos fia, Budapesten él, filmrendező, producer) Túlélő képek című könyvét. Az est második felében a Konglomerát (Erdély) című könyvről szólt a beszélgetés, Kőrössi P. József többek között azt kérdezte, hogyan lehetne lebontani a Magyarországon élő, idealizált Erdély-képet, a skanzen-Erdély képét. Kántor Lajos elmondta: Erdélyről többnyire két kép él, az egyik az „Erdély a miénk”, a másik hogy csodálkoznak azon, hogy itt beszélnek és milyen szépen beszélnek magyarul. Beszélt többek között az RMDSZ fenállásának 25 évfordulóján, Kolozsváron elhangzott, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által tolmácsolt üzenetről. A konglomerát kifejezést egyébként Szabéditől tanulta, ő használta azt az 1929-30-as években, mikor még a demográfiai viszonyok is mások voltak, mondta Kántor Lajos. A könyv, melyet esszéregénynek is tartanak fiktív szemináriumokat tartalmaz, három nagyon különböző, de valódi személy, azaz Szabédi László, Gaál Gábor s Szilágyi Domokos – SzGSz – szövege van beledolgozva a könyvbe, melyben létkérdésekről esik szó. maszol.ro 2015. április 8.Cseke Péter 70 évesA recsenyédi születésű író, szociográfus, irodalomtörténész, egyetemi tanár tulajdonképpen már január 30-án betöltötte a 70. életévét. A születése napján, illetve az ahhoz közeli napokban azonban nem tudták az otthoniak köszönteni, mert éppen Budapesten tartózkodott, a Petőfi Irodalmi Múzeumban vett részt azon az ünnepségen, amelyet annak az antológiának a megjelenése alkalmából szerveztek, amellyel az idén 70. életévüket betöltő magyar alkotókat, köztük írókat és költőket kívánták megtisztelni. Az unitárius egyházközség április 7-re tudott egyeztetni Cseke Péterrel egy helyi ünnepség időzítésére vonatkozóan. A gyülekezeti teremben egykori iskolatársak, rokonok, barátok, ismerősök jelentek meg, s ott voltak néhányan a szomszédos településeken szolgáló pedagógusok és unitárius lelkészek közül is. Nem volt túl népes a közönség, ám közülük mindannyian évtizedek óta figyelik, érdeklődéssel követik a honi magyar sajtó, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és az irodalom berkeiben alakuló pályaívet. "Olyan íróval, jeles értelmiségivel van dolgunk - mondotta Geréd Gábor tanár úr, a rendezvény moderátora, az író beszélgetőtársa -, akinek nyersanyaga az a valóság, amelyet mi élünk meg itt, a két Homoród-mentén, illetve a Székelyföld más vidékein. A lírán és a szépprózán át a szociográfiai riportig A beszélgetés keretét a pálya állomásai szolgáltatták. Cseke költőként indult. Első publikációi lírai jellegűek. A közeli, jó ismerős, a későbbi barát, Homoródalmás szülötte, Szabó Gyula azt javasolta, hogy maradjon a versírásnál, Kányádi pedig a prózát ajánlotta. A fiatalemberben megvolt az affinitás a prózai műfajok iránt is, bár első antológiás szereplése (Vitorla-ének, 1967) még a líra jegyében történt. A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) azonban Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték. A Lászlóffy Aladár által szerkesztett Vitorla-ének antológiában az ünnepelt mellett Cseke Gábor, Király László, Palocsay Zsigmond, Balla Zsófia, Csíki László, Éltető József, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Magyari Lajos, Miklós László publikált. Ettől az 1967-es időponttól számítják a második Forrás-nemzedék színre lépését, hiszen ekkor már közülük többen is önálló kötettel rendelkeztek; néhány év múlva azonban mindannyian önálló könyvvel debütáltak; olyan egyéniségek, akik évtizedeken át jelen voltak az irodalmi köztudatban, sokan pedig a mai napig is megbecsült és igen olvasott alkotói az összmagyar irodalomnak A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték. Ez a munka, amit egy mezőgazdasággal, a vidékiek életével foglalkozó időszaki kiadvány szerkesztőjétől elvártak, feltételezte, hogy kellő rálátással kell bírnia arra a társadalmi rétegre, amelyből maga is származott. A népi irodalom, a klasszikus falumunka vizein evezve, megtalálta ekkor azt a műfajt, amely aztán hosszú időn - huszonkét éven át - meghatározta pályája alakulását. Víznyugattól vízkeletig című Forrás-kötete (1976) már a szociográfiai riport jegyében fogant, de nem előzménytől mentesen, hiszen a két ugyancsak jeles falujáró íróval - Marosi Barnával és Beke Györggyel közösen - is írt könyvet (Emberarcok, 1976). Geréd Gábornak nem kellett különösebben faggatnia az ünnepeltet, hiszen a kiváló beszédkészséggel és nagy előadói gyakorlattal rendelkező író látszólag kötetlenül beszélve, mindig visszakanyarodott a lényeghez, abban a mederben maradt, ami valóságosan is az övé. Mintegy huszonkét esztendeig élt két színhely - Bukarest és Kolozsvár közt ingázva - úgy, hogy közben értő és látó szemmel figyelte a társadalmi jelenségeket, s bejárta Erdély és a Székelyföld vidékeit. Bár a látszólagos nyitást követően - amely 1968 és 1974 között mutatkozott a szocialista rendszer Romániájában - újabb megszorítások következtek, amelynek utolsó négy évében egyáltalán nem publikálhatott saját névvel, mindig megtalálta a hangot. Ha nem is lehetett az egykori Erdélyi Gazda hangvételével írni (és erejével hatni, hiszen volt idő, amikor 120 ezres példányszámban jelent meg) , s nem lehetett az egyéni gazdálkodásról, a modernebb szemléletről írni, megtalálta azokat a szakembereket - állatorvosokat, agrármérnököket, biológusokat, borászokat, méhészeket -, akik nagy ismeretanyaggal rendelkeztek, és olvasható, hasznos lapot szerkesztett, amelyet szülőfalujában is járattak az emberek. A Falvak Dolgozó Népe a pártos ellenőrzés és korlátozás dacára is elérte a 12 ezres példányszámot. Mindemellett nagy hatású kulturális programokat szervezett - amíg engedték -, hiszen abban az időben is voltak hivatalosan, a megyei pártbizottságok által ellenőrzött falusi napok, létezett a "falusi kultúra hónapja", amelyekre el lehetett hívni a jeles oktatókat, agrárszakembereket, akik - túl a kötelező lózungokon - fontos információkkal látták el, tulajdonképpen népfőiskolai jellegű programokon oktatták a falusiakat. Ezekbe a rendezvényekbe sok alkalommal sikerült belopni az akkor közkedvelt írók könyvbemutatóit, sikerült a képzőművészeti életet is felpezsdíteni; olyan helyekre - például az Arad megyében levő Zerinden is sikerült képtárat meghonosítani -, ahol üres falakkal tátongott a művelődési ház, s tulajdonképpen Cseke Péter kultúraszervező tapasztalatainak köszönhető, hogy létrejött a Homoródszentmártoni Művésztelep mellett egy olyan szellemi műhely, amely jelentősen kiegészítette az ott zajló alkotómunkát és beépült a szülőföld kulturális életébe. A mai napig nosztalgiával emlegetik a Kányádi Sándorral, a Gelu Pateanuval vagy a Csávossy Görgygyel szervezett esteket azokból a sötét nyolcvanas évekből. A rendszerváltás Cseke Péter életében is cezúra volt. Szakmailag. Az 1990-es évtől kezdődően vállalhatott szerkesztői munkát a kolozsvári Korunknál. A közírást abba kell hagyni ahhoz, hogy annak elméletét kutatni és oktatni lehessen A Korunknál másfajta érdeklődés, több "régi szerelem" vált fontossá. Miután "embert állított maga helyett a Falvak Dolgozó Népe szerkesztőségében" az irodalomtörténet és az eszmetörténet felé fordulhatott. A BBTE oktatójaként, az Újságíró Tanszéken sajtótörténeti előadásaiban tért vissza azokra a kedvelt szakterületekre, amelyeket "gyakorlatilag" abbahagyott. A sajtó iránt érdeklődő, azt gyakorló fiatal értelmiségieket ma is oktatja, doktori programokat vezet. Az a tény, hogy öt esztendeje "nyugalomba" vonult, azt jelenti, hogy több idő jut minden kedves szakterületnek. Az utóbbi évek terméséből négy kötetet hozott magával a találkozóra. Cseke Péter-Burus János: Csíksomlyói Székely Népfőiskola Ezt a Burus Jánossal közösen írt könyvét ma is sokan keresik, de mégsem sikerült meggyőznie a kiadókat, hogy érdemes lenne az átlagosnak mondható 200-300 példányt meghaladó mennyiségben is kiadni. Miután sikeresen elérkezett a beszélgetés a közelmúlt és a jelen eseményeinek taglalásáig - Geréd Gábor, az avatott beszélgetőtárs próbálta úgy irányítani a témákat, hogy essék pár szó a tényfeltáró újságírásról, a szociológia és a szociográfia határmezsgyéin evező szociográfiai riportról, amely eléggé periférikus műfajjá vedlett napjainkra. Cseke Péter így Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László emlékét és életművét idézhette fel, azokat a több évtizeddel ezelőtt keletkezett alapmunkákat, amelyek egész életét meghatározták, illetve a közelebbieket is, Mikó Imrét, Bözödi Györgyöt és Tamási Áront, akinek Szülőföldem (1938) című művét tartja a műfaj legpompásabb remekének, amelyben "a szociográfiai és szépprózai eszközök egymásra épüléséből született vallomása látszólag szűkebb környezetéről szól, valójában azonban koncentrikus körök módján szélesül az ábrázolás a közvetlen tapasztalatok leírásán túl az író reflexióiban, gondolatfutamaiban, néha frappáns megjegyzéseiben. A Tamási család 1938-as jelenében a székelység sorsának jelképét adja, miközben a leírt jelenetek, helyzetek, a kedves vagy riasztó tapasztalatok mögött ott van az éber figyelem, amely azokat az erővonalakat kutatja, amely az erdélyi népek összetartozását, szükségszerű békés egymás mellett élését sejtetik egy boldogabbnak remélt jövőben." Mintha gellert kapnának, s lepattognának rólunk a tapasztalatok Manapság - mondotta az író - abba a hibába esünk, hogy nem vagyunk képesek tanulni a múlt eseményeiből, holott az erdélyi és a székelyföldi magyarság ugyanazokkal a gondokkal küzd, mit a múlt század húszas-harmincas éveiben. Az elődök akkor végigjárták Erdély legkülönbözőbb vidékeit, rögzítették a látottakat és alternatívákat mutattak a megoldásra. Világosan megmondták, hogy a Monarchiában mit tettek rosszul, s mi az, amit abból a megváltozott impériumba át lehetne vinni. Ugyanez megtörtént az 1940-es évek elején is - a tiszavirág-életű magyar közigazgatási idején Észak-Erdélyben, de azokat az eredményeket hamarosan elsodorta és felülírta a baloldali rezsim. A legutóbbi rendszerváltozás után negyed évszázaddal - mondotta - Erdélyben mintegy négyszázezerrel kevesebb magyar él, mint 1989 előtt. Falvaink soha nem látott válságot élnek át, széthullnak, atomizálódnak a közösségeik. Az író - tegyük mi hozzá: a népi író - ma nem sokat tehet. A pár száz példányban megjelenő könyvek tényeket tartalmaznak, azzal a fajta látásmóddal íródnak, amelyből világosan kiolvasható a pesszimizmus. A megmaradás, a megtartás közös feladat lehetne, ha lenne hozzá összefogás a tétovázó helyi vezetés, a gazdasági tényezők, az egyházak és az értelmiségiek részéről. A Cseke Péter-i életmű ily módon egy csendes lármafa. Egyre többet foglalkozik az író szülőföldjével is. Az irodalomtörténeti kutatásokat, a népi írók műveit elemző tanulmánykötetek mellett lesz még olyan könyve, amelyet a két Homoród vidéke ihlet. Hogy ez a terve sikerüljön, s idehaza szállja meg, s kényszerítse írásra a helyi Múzsa, a falustársak elhatározták, hogy felajánlanak számára egy házhelyet Recsenyéden, ahová közös erővel és akarattal akár még egy hajlék is épülhet, hogy legyen hely, ahol igazán otthon érezheti majd magát, s amely az emlékét is őrizheti az utánunk elkövetkezők körében, s a jövendő időkben. Ez a vállalás komolynak ígérkezik, többen megerősítették a hírt a nyilvános beszélgetés során, s ha a közösségi szellem kalákában lenne képes építkezni, tetőt ácsolna és zöld-ágas reménnyel és áldomással koronázná a végül helyére kerülő utolsó kupás-cserepet, akkor jóleső érzés fészkelné be magát lelkünkbe, hiszen ezáltal láthatnánk, hogy megmaradt valami a hagyományos székely falu igaz emberségéből és egykori erejéből. Simó Márton Hungarovox Kiadó, Budapest 2013. Székelyhon.ro 2015. augusztus 17.Kolozsvártól Nápolyig, San DiegóigAhol a 20–21. században magyar írók éltek, élnek, szerte a nagyvilágban. A Kolozsvári Magyar Napok kiemelkedő irodalmi eseményére kerül sor augusztus 20-án du. 4 órakor a Minerva Művelődési Egyesület Jókai/Napoca utca 16. szám alatti, emeleti előadótermében: bemutatjuk a Valahol van egy város című ünnepi könyvet. Meghívott szerzőink beszélnek élményeikről: András Sándor a Budapesttől az Egyesült Államokig vezető útról, Csapody Miklós Sopronról és Selmecbányáról, Markó Béla és Kelemen Hunor Erdélyről és Bukarestről, Láng Zsolt Marosvásárhelyről és Berlinről. Lászlóffy Aladár címadó versét, Esterházy Péter, Dragomán György és Szörényi László prózáját Bíró József színművész előadásában hallhatja a közönség. Házigazda: Kántor Lajos. Szabadság (Kolozsvár) 2015. augusztus 20.Indiánok a Kárpát-medencébenA történelem négy évszakból áll – kezdi Laczkó Vass Róbert színművész Szép András zongoristával második közös szerzői és előadóestjét a Kolozsvári Rádió zsúfolásig telt stúdiójában. S miközben afféle krónikás énekként „nyeregben maradásunk történetét” hallgatom, az jár a fejemben, vajon miért vitatkozott a kétezres évek elején a magyar értelmiség arról, hogy miért is nincs kortárs magyar közéleti költészet. Mert lám, Laczkó Vass Róbert előadásában csupa kortárs krónikás vall magyarságról, történelemről, Kárpát-medencéről: Székely János, Lászlóffy Aladár, Orbán Ottó, a versverseny-győztes Markó Béla, Farkas Árpád, Szilágyi Domokos, Orbán János Dénes, Szőcs Géza és mások versei elegyednek párbeszédbe egymással, nyargalászunk a történelem zivataros évszázadaiban. S noha már Csokonai óta tudjuk, az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon, az ezerszáz éves történelemről, a Kárpát-medencei jelenről hol ironikusan-gúnyosan, hol könnyeket fakasztó pátosszal, hol elégikusan, de talán hangsúlyosabban búskomoran valló versek megerősítenek abbéli meggyőződésemben, hogy a magyar népléleknek, költészetnek – legalábbis a közéleti vonalának – nem erőssége a könnyedség, a felhőtlen öröm. „Romantikából, vidámságból, heje-hujaságból kapunk eleget nap mint nap – indokolja a versek választását Laczkó Vass Róbert –, de az önismeretnek ezt a válfaját is tudomásul kell vennünk és meg kell mutatnunk. Ez az előadás olyan közönség számára készült, amely fogékony az önmagával való szembenézésre.” Ezért is válogatta úgy a verseket a színművész, hogy a közönség ne érezze – lélekben legalábbis – kényelmesen magát: késélen táncolni, megválaszolhatatlan vagy megválaszolatlan kérdésekkel bombázni a hallgatókat, továbbgondolásra és válaszadásra, önismeretre és önmagával való szembenézésre késztetni volt a cél. A többszörös visszatapsolást ráadásverssel megháláló előadóművészek elérték céljukat: Markó Béla Csatolmány című versének hallatán mindenkiben felbukkanhatott egy-egy személyes pillanat. S bár ebben a görbe tükörben néha ironikus vigyor is felbukkant, biztatásként idézzük az előadás egyik legizgalmasabb pillanatát nyújtó Szőcs Géza-sorokat: „Az indiánok nem hagynak cserben minket. Mások igen, de ők nem hagynak cserben minket ”. Demeter Zsuzsa Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. augusztus 22.Valós és elképzelt városok találkozásaBemutatták a Korunk–Komp-Press legújabb kötetét – Körülbelül egy év alatt készült el a könyv, a szövegek azonban több évtized termékei. Kós Károly írása például, amely először jelenik meg kötetben, körülbelül ötven éve született – hangsúlyozta Kántor Lajos irodalomtörténész csütörtökön délután a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, a Korunk–Komp-Press gondozásában frissen megjelent Valahol van egy város című antológia bemutatóján. Mint mondta, a kiadványban több olyan szöveg is olvasható, amelyek főként az utóbbi években láttak napvilágot a Korunk hasábjain; a törzsanyag viszont egészen új, és a Lászlóffy Aladár verse által ihletett gondolat jegyében született. Negyvenhárom író – Kós Károlytól Dragomán Györgyig – valós és elképzelt városát ismerhetjük meg a könyvben, derült ki a rendezvényen, ahol az írások egyfajta kiegészítéseként városélményeikről, városértelmezéseikről mesélt a jelenlévő négy szerző: András Sándor, Csapody Miklós, Markó Béla és Kelemen Hunor. András Sándor költő, irodalomtörténész és -kritikus megannyi városban élt már, köztük Szegeden, Oxfordban, Londonban és Los Angelesben is; otthonosan érzi magát Kolozsváron, mint mondta, séta közben ezúttal is volt alkalma meggyőződni arról, hogy Budapest után a második legjobb magyar városban van. – Az utcák, a forgalom bonyodalma, a könyvesboltok, kávézók, a levegő mind-mind hozzájárul ehhez, ezen felül pedig jelentős kulturális városa Kolozsvár a világ ezen részének – hangsúlyozta. Úgy véli, amikor az ember jól megismer egy várost, rájön arra, hogy az voltaképpen sok város, csak kellő időre és türelemre van szükség. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2015. október 10.Az őshonos nemzeti közösségek autonómiájáért (Interjú Csóti Györggyel, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetőjével)A neve ismerősen cseng határon innen és túl, de kevesen tudják, miként küzdött évtizedeken át politikusként, magánemberként a szétszakított nemzetrészekért. Volt munkahelyén, a Képviselői Irodaházban kerestem fel először, ahol még hónapokig akadt bőven dolga. Névjegykártyáján akkor ez állt: Csóti György, FIDESZ – Magyar Polgári Szövetség, országgyűlési képviselő, Külügyi Bizottság tagja, Nemzeti Összetartozás Bizottság tagja. Hallottam arról is, hogy Tőkés László a Kárpát-medencei magyar autonómia nagykövetének nevezte. – 2014. február 13-án elmondott parlamenti felszólalásának élménye hozott ide. Hadd idézzem szembe szavait: „Az elmúlt másfél-két évtized egyértelművé tette, hogy a magyaroknak, a szomszédos, az utódállamokban élő magyar nemzeti közösségeknek a szülőföldön, magyarként megmaradás egyedüli záloga az autonómia, a tényleges és teljes körű autonómia. A teljes körű azt jelenti, hogy személyi elvű, kulturális és területi autonómia, illetve ezek kombinációja. Az elmúlt esztendőben a Tőkés László vezette Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács, amelynek egyébként az elcsatolt területeken működő valamennyi magyar politikai párt tagja, illetőleg részt vesz a tanács munkájában, 2013-at az autonómia évévé nyilvánította. Ezt legkomolyabban a székelyek vették, akik március 10-én, Marosvásárhelyen egy 30 ezres tüntetéssel, október 27-én pedig egy 150 ezer embert megmozgató nagy meneteléssel tettek hitet az autonómia mellett. – Megszakítással 11 évig voltam országgyűlési képviselő. Lehet, hogy véletlen, de sorsszerű, hogy első és utolsó megszólalásom a Tisztelt Házban az elszakított nemzetrészekről szólt. De említsük meg a határozattervezet lényegét is: „Az Országgyűlés október 27-ét, a székelyek nagy menetelésének napját a Kárpát-medencei magyar autonómiák napjává nyilvánítja.” – Tíz képviselő kezdeményezte e határozatot. Lett belőle törvény? – Sajnos, nem. De remélem, ez esetben is érvényes a régi igazság: ami késik, nem múlik. – Mennyire ismerte Erdélyt 1989 előtt? – Jól ismertem. Mindenekelőtt a Nagyvárad–Bánffyhunyad–Kolozsvár–Torda–Székelyudvarhely–Csíkszereda útvonalat. A nyolcvanas években Kalotaszeget és a Székelyföld nagy részét is bejártam. Mintegy ötvenszer jártunk Erdélyben a feleségemmel. Könyveket, gyógyszereket, élelmiszert, újságokat – és szeretetet – vittünk, barátságokat, felejthetetlen emlékeket hoztunk. Vittük az üzeneteket élő szóban azoktól és azoknak, akik nem léphették át a határt. Például azért, mert tiltólistán voltak. Mi is felkerültünk a megfigyeltek közé. Amikor átléptük a határt, azonnal értesítették a helyi szekusokat Bánffyhunyadon, ahol általában az első éjszakát töltöttük. Barátságot kötöttem Kallós Zoltánnal, Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Istvánnal, Vásárhelyi Gézával, Újváry Ferenccel, Tőkés Istvánnal, Szőcs Istvánnal, Bánffy Istvánnal és másokkal. Nem hagytuk cserben a hargitai juhász barátainkat sem, köztük az ötgyermekes Dániel Imrét, aki ugyan csak „két iskolát” végzett, de intelligenciában és filozofikus töltetű, egyszerű, nemes gondolkodásban kevés hozzá hasonló embert ismertem. Egy alkalommal elmondta: gyermekkori vágya, hogy egyszer átsétálhasson a Lánchídon. Évtizedeken át hívtam, kapacitáltam – családja már többször járt nálunk –, de a reá bízott több száz juhra hivatkozva nem állt kötélnek. „Legalább ígérd meg” – mondtam neki egyszer. Rám nézett csodálkozó, nyílt, kék szemeivel, és így válaszolt: „Ha megígérem, akkor meg is kell tennem!” Többek között ezért szeretem Erdélyt és az erdélyieket. Dániel Imre gondolata lett később a választási kampányom jelmondata „Az adott szó törvény legyen!” – Ezek az élmények döntőek lehettek politikai szerepvállalásában… – Politikai pályám tulajdonképpen Erdélyből indult. Kolozsváron megismerkedtem Kallós Zoltánnal, rajta keresztül meg Csoóri Sándorral. Ő hívott az MDF-be 1988 szeptemberében. Amikor 1989. október 22-én Antall Józsefet az MDF elnökévé választották, kérésére úgy döntöttem, politikusi pályára lépek. – Tehát Antall József felkérése „hozta Önt helyzetbe”. Ön, aki nagyon közelről ismerte, hogyan jellemezné az első miniszterelnökünket? – Antall József mindenekelőtt humanista demokrata volt, aki politikai célkitűzéseinek elérése során mindig betartotta a törvényességet és szem előtt tartotta az emberiességet. Elkötelezett magyar hazafi volt, aki lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Kiemelkedő európai politikus volt, aki a magyarság problémáit európai összefüggésekben vizsgálta, aki ismerte a térség népeinek történelmét, ezért megértette a kor kihívásait, és azokra mindenki érdekeit figyelembe vevő válaszokat tudott adni. – 1989 adventjének kezdetétől szörnyű, de egyben lélekemelő hónapokat éltünk át, ki itt, ki a határon túl. Jól tudom, hogy karácsony után félszáz kocsiból álló segélykonvojt vezetett Erdélybe? – Igen, én is azon sok-sok csonka országbeli honfitársunkhoz tartoztam, akik óriási lelkesedéssel igyekeztek segíteni erdélyi nemzettársainknak. Magyarországon azonnal megmozdultak a segítőkész, jó szándékú emberek. A Magyar Demokrata Fórum Ó utcai székházában, a földszintes barakk épületben is folyt a tanácskozás, mit és hogyan lehetne segíteni a sokat nélkülözött erdélyi magyaroknak. Úgy döntöttünk, hogy elsőként élelmiszerekből és gyógyszerekből álló segélyszállítmányt küldünk. Az elnökség engem bízott meg az egész akció megszervezésével és lebonyolításával. Akkoriban az MDF hivatalának a vezetője voltam, vagyis a pártadminisztráció irányítója, egyúttal az elnök, Antall József személyi titkára. Karácsony előtt pár nappal gyűjtési akciót hirdettünk meg. Élelmiszert, ruhát, gyógyszert, könyveket, gyerekjátékot kértünk a lakosságtól. Napokon át, az ünnepek alatt is, tömegesen hozták az adományokat. A szenteste kivételével reggeltől késő éjszakáig vettük át, szortíroztuk és raktároztuk határtalan lelkesedéssel. Hihetetlen, milyen gyorsan ment minden. Ez nemcsak a mi ügyességünknek volt köszönhető, hanem a budapestiek (máshol meg a vidékiek) önzetlen segíteni akarásának. Több mint kilencven teherautót, furgont és személykocsit sikerült hadrendbe állítani. A nagy számra való tekintettel, valamint biztonsági okokból két részre osztottuk a konvojt. Az egyiket Lezsák Sándor, a másikat én vezettem, különböző útvonalon mentünk. December 27-ről 28-ra virradó éjszaka indultunk a városligeti Dózsa György útról. Sötétedés előtt kellett ugyanis Marosvásárhelyre érnünk, mert éjszaka még számítani lehetett a hegyekbe vonult securitatés osztagok támadásaira. Kalotaszegen és Torda után hallottunk is lövéseket a távolból. Antall József és Csoóri Sándor búcsúztatott bennünket a csípős éjszakai órában. Szívünk tele volt bizakodással, reménységgel. Új fejezetet reméltünk a Romániához csatolt területeken élő magyarok életében. A „parancsnoki” kocsi egy régi Wartburg volt, tetején hangszóróval, ezzel irányítottam a 47 teherautóból és személygépkocsikból álló konvojt. Zacsek Gyula videózott, Antall Péter meg fényképezte az eseményeket. Indulás előtt Antall József odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: „Vigyázz a fiamra, mert ő még gyerek!” Nagyvárad határában egy fiatal nő román nemzeti színekből álló kokárdát tűzött a mellemre. Jó szívvel viseltem egész úton. Hittük, hogy megváltozik a világ, románok, magyarok, szászok (akik még ott maradtak) megkapják az emberi élethez és önrendelkezéshez való jogot. Végig az úton, amíg világos volt, a városokban és a falvakban az emberek százai integettek. Sötét este értünk Marosvásárhelyre. Elsősorban egyházakhoz és kórházakhoz irányítottuk a gépkocsikat. Nem hagytuk ki a román ortodox egyházat sem. Másnap spontán nagygyűlést tartottunk a főtéren. Hangosbeszélőn Lezsák Sándor és Gálfalvi György szólt a tömeghez. Az utcán, a macskaköveken gyertyák égtek a halottak emlékére, ott, ahol lelőtték őket Ceauşescu pribékjei. Én kihasználtam a lehetőséget, és felkerestem számos erdélyi barátomat. Marosvásárhelyen Sütő András ecsetelte a történteket, Székelyudvarhelyen Katona Ádám művelődéstörténész petőfis lelkesedéssel sorolta terveiket. Kolozsvárott többek közt Szilágyi István íróval és Újváry Ferenc ügyvéddel készítettünk videointerjút. Újváry szavait idézném is: „Az én jogom nem az itt élő másik nemzet jogaiból származik. Az én jogaim abból a tényből fakadnak, hogy elődeim itt születtek, falvakat, városokat építettek fel, kultúrintézményeket hoztak létre, és akkor én itt nem lehetek csak nemzetiség! Igénylem, hogy a jövőben így legyen az alapokmányokba befoglalva.” Ez az okfejtés adta a nemzetpolitikai ars poeticámat, hitvallásomat. Nem adhatjuk lejjebb, mint hogy az elszakított nemzetrészek évezredre visszamenően őseik földjén, a szülőföldjükön, államalapító, államalkotó tényezők legyenek. Ha ebből kirekesztik őket, akkor a tényleges és teljes körű autonómia jár nekik. – Régóta figyelem, hogy – képletesen szólva – az ötágú síp a kedvenc hangszere… Milyen törvények kimunkálásában vett részt, amelyek jogi értelemben közelebb hozták, majd egymás mellé állították a „külső” és a „belső” magyarokat? – Számos nemzetközi rendezvényen emeltem szót az elszakított nemzetrészek érdekében. Az Európai Kereszténydemokrata Unió (EUCD) az Európai Néppárt társszervezete volt, mely valamennyi európai kereszténydemokrata politikai erőt tömörítette. (Az ezredfordulón beolvadt az Európai Néppártba.) Az EUCD 1991. évi őszi brüsszeli kongresszusán – a német CDU és a CSU támogatását élvezve, velük előzetesen egyeztetve – javaslatot terjesztettem elő közép-európai őshonos nemzeti kisebbségek sorsának rendezésére hivatott konferencia megszervezésére. A javaslatot megszavazták, ott helyben megkezdtük az előkészítést. A helyszínre is javaslatot tettem: Pozsony legyen a házigazda! Abból indultam ki, hogy vigyük a kérdést az oroszlán barlangjába. Reméltem, hogy a leendő házigazda, Jan Carnogursky, a Szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke, akkor éppen regnáló miniszterelnök, nem mer, nem fog ellene szegülni egy előre mutató, jó döntésnek, személyes találkozásaink során nemigen konfrontálódott velem kisebbségi kérdésekben. Az 1993 júniusában rendezett konferencia végén beláttam, hogy tévedtem. A zárónyilatkozat hajnalig tartó vitájában a szlovákok és a románok egymást túllicitálva igyekeztek gyengíteni a szöveget, nem kevés sikerrel. – A határon túli magyar pártok is részt vettek az említett nemzetközi szervezetek munkájában? – Többé-kevésbé igen. Az RMDSZ tagságáért az Európai Demokrata Unióban már 1990-ben elkezdtem a harcot. A szervezet Helsinkiben tartott pártvezetői értekezletén javasoltam felvételüket, melynek előkészítésére megbízást kaptam. Az erdélyi magyar szövetség vezérkara, Szőcs Géza főtitkár kivételével, ugyanis hallani sem akart egy konzervatív-kereszténydemokrata szervezeti tagságról. Domokos Géza elnök a Szocialista Internacionáléban gondolkodott. Sokan fel sem fogták egy nemzetközi szervezeti tagság hallatlanul nagy előnyeit, ami egy posztkommunista országban élő kisebbség etnikai alapú pártjánál elengedhetetlenül fontos volt akkor. Szerencsére Szőcs Gézánál nyitott kapukat döngettem, hiszen ő is foglalkozott a gondolattal. Konspiratív úton, az elnökség megkerülésével vittük be az RMDSZ-t az EDU-ba! Gézát főtitkárként meghívattam a Végrehajtó Bizottság soron következő ülésére, ahol a szervezet nevében kérte a felvételt. A kész tények elé állított elnökség végül tudomásul vette a történteket. Hosszabb ideig csak megfigyelői státussal rendelkeztek, mert hiába voltak bent a bukaresti parlamentben – ami a tagság egyik feltétele volt –, az EDU nem ismerte el szabadnak a romániai választásokat. Végül a budapesti pártvezetői értekezleten, 1993 szeptemberében kapták meg a teljes jogú tagságot. Ekkor Bodó Barna alelnök képviselte az RMDSZ-t a konzervatív nemzetközi pártszövetségben. Számos pozitív kezdeményezésük volt, melyeket az EDU többnyire elfogadott, megfelelő lobbizás után! A ’93-as budapesti ülésen a felvidéki Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom kapott megfigyelői státust. S. KIRÁLY BÉLA (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. november 13.Verskapun át a 21. marosvásárhelyi könyvszigetreNégynaposra bővült a szemle Ady-, József Attila-, Lászlóffy Aladár-, Zelk Zoltán-sorok, Cicero-, Paulo Coelho-, Cassandra Cler-idézetek, a Színház teret betöltő klasszikus zene és megannyi, tömött sorokban gyülekező és egyre újabb csoportokban érkező diák – így lehetne villanásokban rögzíteni a 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár megnyitója előtti fél órát. Az idén négynaposra nőtt könyvünnep szervezői jelképes verskapu állítására hívták a fiatalokat, és szavuk meghallgatásra talált, több iskolából, többek között a Bolyai líceumból és a Pedagógiai Líceumból is jó pár osztály részt kívánt venni a rangos eseményen. A Nemzeti Színház előtt várakozó nagyobb diákok óriásköre mellett a megnyitó előtti percekben feltűntek a Művészeti Líceumból érkező legkisebbek is. – Könyvek, hol vagytok? – kiáltotta izgatottan egy előkészítő osztályos fiúcska, és aki hallotta a kérdést, az bizonyára újra hinni kezdett az írott szó, az olvasás jövőjében. A megnyitó elején Barabási Tivadar színművész tolmácsolásában Kosztolányi, Márai, Babits, Petőfi, Szilágyi Domokos üzent az egybegyűlteknek. Ezt követően a rendezvénysorozat főtámogatói közé tartozó Maros Megyei Tanács alelnöke, Szabó Árpád tartott ünnepi beszédet. Szabó Árpád elmondta, hogy a megyei tanács idén több mint 230 kulturális rendezvényt támogatott pályázatok révén, a nagyobb kaliberű fesztiválokon pedig partnerként vett részt. A továbbiakban az alelnök a kultúra jelképévé és megőrzőjévé vált könyv jelentőségéről szólt. Peti András, a 21. könyvvásár létrejöttét szintén főtámogatóként segítő Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal alpolgármestere Markó Béla Kő és könyv című verséből idézett – "a követ, mint a papírt, éppen/ úgy hajtja félre most az Úr,/ divatjamúlt, mert könyvet olvas,/ és ráadásul magyarul,…" –, majd örömét fejezte ki, hogy az idei könyvünnep egybeesik azzal, hogy november 13-át a magyar nyelv ünnepnapjává nyilvánították. – Mindenki anyanyelvén tudja a leggazdagabban kifejezni magát, anyanyelvünkön álmodunk, udvarolunk és sajátítunk el idegen nyelveket – hangsúlyozta az alpolgármester, aztán jó felfedezéseket kívánt a könyves világban elmerülni készülőknek. A továbbiakban Gulyás Gabriella, az idei könyvvásár szellemi védnökségére felkért budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum operatív igazgatója szólt a jelenlevőkhöz. – Nagy megtiszteltetésnek éreztük a felkérést, hogy szellemi védnökei legyünk Erdély legnagyobb könyves szemléjének. Marosvásárhelyen, egy olyan helyen, ahol a napi kapcsolattartás lehetetlen, kivételes öröm számunkra, hogy munkánkat megismerhetik és a távolból figyelemmel kísérhetik – mondta Gulyás Gabriella, majd az 1954-ben alapított múzeum történetét, céljait és megvalósításait ismertette. Jövőre kibővítenék a helyszínt A rendezvényt köszöntők között szólalt fel Claudiu Maior alpolgármester is, majd Gáspárik Attila, a könyvvásárnak évről évre otthont adó Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója osztotta meg gondolatait a jelenlevőkkel. Gáspárik kissé borúlátó beszédében azt üzente, hogy a könyvvásár tulajdonképpen csak a találkozásokról és beszélgetésekről szól, a megnézett, megvásárolt könyvek ugyanis polcokra kerülnek, és ott is maradnak, mert aki olvasni, tájékozódni kíván, többnyire internetes forrásokhoz fordul. Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója ezzel ellentétben arra hívta fel a figyelmet, hogy a könyv érintését, a nyomdából frissen kikerült termék illatát semmi nem pótolja. Aki nem hiszi, nézze meg a nagy európai, frankfurti, göteborgi vásárokat – tette hozzá a múzeumigazgató, majd azt is elárulta, hogy jövőre a színház épülete előtt felállítandó nagy, fűtött sátorral szeretnék kibővíteni a szemle helyszínét. Több tízezer könyv, száznál több program… A Romániai Magyar Könyves Céh negyedik alkalommal szervezte a könyvünnepet a Marosvásárhelyi Kulturális Központtal közösen. A Kulturális Központ nevében Szepessy Előd elnök üdvözölte a megnyitó publikumát. – Úgy gondolom, az idei vásárra is sikerült kellőképpen felkészülni. Több mint 80 kiadó, 40-nél több stand, több tízezer könyv és száznál több program várja ezekben a napokban a közönséget. A célunk változatlanul az, hogy a könyvek révén erre a négy napra a város Erdély kulturális fővárosává váljon – mondta Szepessy Előd, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy az évek múlásával egyre fiatalodik a könyvvásár, ezt bizonyítja az is, hogy az olvasást népszerűsítő vetélkedőre 98 csapat, több mint 300 diák jelentkezett. A Marosvásárhelyi Kulturális Központ elnöke a vásár partnereivé vált pedagógusoknak is köszönetet mondott, végül, az előtte felszólalókhoz hasonlóan egy idézettel, Esterházy Péter gondolataival zárta beszédét: "Változik az idő, változunk benne mi, a mű pedig végtelen. Akár egy élőlény: kimeríthetetlen". A beszédek sorát Káli Király István, a könyvünnep főszervezője, a Romániai Magyar Könyves Céh igazgatója zárta. Káli Király István Claudiu Maior üzenetét tolmácsolta, miszerint a városi tanácsnak szándékában áll az elkövetkezőkben egy napot a magyar és a román könyv napjává nyilvánítani, majd egy Babits-üzenettel – "Óh, ne mondjátok, hogy a Könyv ma nem kell, / hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember; / mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember – / így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember" (Ritmus a könyvről) – nyitotta meg a kaput az írott szó szépségét szomjazó embertömeg előtt. Nagy Székely Ildikó Népújság (Marosvásárhely) 2015. december 3.Lehallgatott és megfigyelt magyarságA hetvenes és nyolcvanas évek nagy ellenállójának, Király Károlynak és családjának szekuritátés megfigyeléséről és meghurcolásáról szeptemberi 24. lapszámunkban írtunk. Testvérének, Király Istvánnak a szekuritátés dossziéja alapján írt történetével az erdélyi magyar sajtóban először az Erdélyi Napló hasábjain ismerkedhet meg az olvasó. Király István Az 1980-as év nem kezdődött jól a Király család számára. Februárban agyvérzésben elhunyt édesanyánk. A marosvásárhelyi református temetőben Csiha Kálmán, a vártemplom lelkésze – későbbi református püspök – búcsúztatta. A temetés egyben hatalmas, néma szimpátia-megnyilvánulás és szolidaritás volt Király Károlynak a rendszer valódi arcát leleplező akciói mellett. A Nyílt kártyákkal – Önéletírás és naplójegyzetek című 1995-ben megjelent könyvében bátyám, Király Károly beszámol arról, hogy 1978 februárja óta – amikor karánsebesi száműzetése idején néhány nyugati újságírónak sikerült kijátszani a Szekuritáté éberségét – hosszú ideig nem tudott kapcsolatot teremteni a nyugati sajtóval. Bruno Kreisky osztrák szövetségi kancellár romániai látogatása alkalmával egy újságírócsoport engedélyt kapott arra, hogy találkozzon vele, de őt hirtelen Calafatra rendelték „egy nagyon fontos gyűlésre” , amelyre végül nem került sor. Az osztrák újságíróknak be kellett érniük Szotyori Ernő, a Maros Megyei Néptanács első alelnöke és Hajdú Győző, a Maros Megyei Magyar Nemzetiségi Tanács elnökének tájékoztatásával, akik szerint „minden nagyon jó és minden nagyon szép” Romániában. 1980 áprilisában is hasonló módon akarták kijátszani az Amerikai Kongresszus háromfős szakértői csoportját, amely a nemzetiségi kérdés romániai helyzetéről próbált tájékozódni, és programjába iktatta a Királlyal való találkozást. Az amerikai küldöttség érkezésének napjára Râmnicu Vâlceára szervezett a minisztérium „halaszthatatlan” értekezletet. Károlynak kapóra jött, hogy április 21-én Galócáson temetik Burján Józsefet, a párt Központi Bizottságának instruktorát. Bejelentette, hogy beteg és nem tud elmenni Râmnicu Vâlceára. Burján József 1965–66 között a Gyergyó rajonban volt bátyám munkatársa. A megyésítés után ő lett a Hargita Megyei Szakszervezeti Tanács elnöke, majd megyei pártitkári tisztséget töltött be. Később felvitték Bukarestbe a Központi Bizottság területi instruktorának. Jómagam is ismertem. A Hargita megyei pártbizottság is buszokat indított Galócásra, a temetésre. De sokan jöttek Gyergyóból, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről, sőt néhányan Bukarestből is. A Szekuritáté jelentős erőket mozgósított, elsősorban bátyám megfigyelésére, de engem sem mellőztek, mert 1975-től belügyminisztériumi alárendeltségű intézménynél, az Állami Levéltárak Megyei Fiókja vezetőjeként dolgoztam. Szekuritátés dossziém tanúsága szerint április 21-én három lehallgatott munkahelyi telefonbeszélgetésem szerepel. Ezekből egy kapcsolódik a temetéshez: Fábián András, a városi pártbizottság első titkára hívott, hogy három busz indul 11 órakor Galócásra és fenntartottak egy helyet. Eltérő írással később valaki melléírt egy megjegyzést: „Galócáson találkozott a CĂLĂTORUL-lal, akitől pénzt vagy valami papírt vett át” ( bátyámat tartották nyilván, megfigyelt személyként ezzel a fedőnévvel). Ha jól emlékszem, egy cetlit adott át, amelyben közölte: lehet, néhány napon belül egy amerikai küldöttséggel találkozik. A temetésen valóban végig együtt voltunk. A gyászoló gyülekezet hemzsegett a Szekutól A megfigyelési dossziém sok érdekes feljegyzést tartalmaz a temetés kapcsán. 1980. április 26-án Gál Gyula alezredes (Gal Iuliu aláírással), a gyergyószentmiklósi Szekuritáté parancsnoka jelentést küld feletteseinek Csíkszeredába, hogy a galócási temetésen Király Carol kapcsolatba lépett több gyergyószentmiklósi ismerősével. Volt, akit csak üdvözölt, de többekkel ölelkezett. Jelenléte és viselkedése „sok gyergyószentmiklósi és csíkszeredai résztvevő csodálatát váltotta ki és a nap szenzációjaként kezelték és kommentálták sokan jelenlétét.” Király üdvözölte Török Istvánt, a városi néptanács alelnökét, aki bemutatta neki Gál Ferencet, a városi pártbizottság titkárát, de Király csak felületesen nyújtott kezet neki. Gál Gyula jelentette, hogy Király Károly utólag szóba állt Török Istvánnal, akivel a temetési szertartás végeztével is találkozott. Ekkor vele volt István öccse is. Király Károly megkérdezte tőle: „Téged felelősségre vontak a múltkori találkozásunk miatt?” Török kérdéssel felelt: „miért vontak volna felelősségre? Mire Király: „ Azért kérdem, mert Májai Albertet igen.” Itt egy kis kitérő. Májai Albertet még gyergyó-rajoni volt párt- és állami vezetőként (1965–1966) ismerte bátyám. Általános iskolai tanárként ebben az időszakban a Hargita Megyei Pártbizottság Politikai Kabinetjének volt a vezetője. Ezek az intézmények biztosították a pártapparátus és párttagok politikai és ideológiai nevelését. Midőn 1979-ben romániai kampányt indítottak Illyés Gyula lejáratására, a Magyar Dolgozók Hargita Megyei Tanácsát is felhasználták a célra. Májait ebben az időben helyezték a tanács élére és beiktatásakor hithű pártkatonaként vállalta a tisztességtelen szerepet. Beszédét a központi- és megyeipártsajtó közölte, de szerepelt a tv-híradókban is. Bátyám akkoriban összefutott vele és Török Istvánnal Gyergyószentmiklós főterén. Gál Gyula alezredes – informátorai alapján – ezt jelenti a találkozóról: „Király Károly bírálta Májai Albert beszédét anélkül, hogy utalt volna rá, melyik beszédére gondolt (vélhetően arra, amelyet Májai a Hargita Megyei Magyar Dolgozó Tanácsa elnökévé választásán mondott). Azt állította, hogy ezzel kompromittálta magát. Olyan állításokat is tett, hogy az ő feladata lenne, hogy megvédje a magyar népesség érdekeit. Májai Albert erre visszaszólt: tudja, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Mire Király: igen, dobbal nem lehet verebet fogni, de el lehet ijeszteni őket”. Konzervgyári találkozó az amerikaiakkal Mivel a szokásos megvezetés csődöt mondott, Ceauşescuék kénytelenek voltak engedélyezni az amerikai Kongresszus küldöttjeinek találkozását Király Károllyal. A temetés végén Walter Józsefen keresztül – aki a Hargitai Megyei Pártbizottság propaganda- és ideológia tevékenységéért felelős titkár volt – megüzenték, hogy bármilyen későn is érkezik Marosvásárhelyre, menjen be Nicolae Vereşhez, a Maros megyei pátbizottság első titkárához, mert várja. A kérésnek eleget tett. Veres megkérdezte, akar-e az amerikai „újságírókkal” találkozni? Nem titkolta, hogy az amerikaiak körútja Erdélyben összefügg a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény meghosszabbításával. Némi huzavona után végül megegyeztek abban, hogy április 24-én bátyám a munkahelyén, a Medgyesfalvi Konzervgyárban fogadja az amerikaiakat. Bátyám nem emelt kifogást az ellen, hogy mások is – akiket a megyei pártbizottság kijelöl – részt vegyenek a találkozón. Az amerikai törvényhozás alsóháza küldte a szakértőket Romániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a romániai magyarság helyzetéről. A nemzetközi közvélemény számos dologról értesült, ami negatívan hatott a Ceauşescu-rezsim megítélésére. Akkor már a világ tudott Paul Goma bátor ellenállásáról, majd kiebrudalásáról az országból, a Zsil-völgyi szénbányászok 1977-es lázadásáról, illetve a résztvevők későbbi üldöztetéséről. Pacepa tábornok is ebben az időszakban menekült el az országból, majd a Vörös horizontok című könyve hatalmas feltűnést keltett külföldön. De a világ tudott bátyám, Király Károly 1977 májusától kezdődő sorozatos akcióiról is, amelyek a magyarság fokozódó elnyomatására és az erőszakos elrománosításra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét. A marosvásárhelyi konzervgyári találkozón az amerikai Kongresszus három szakértője vett rész, akiket Patt Hamilton, a bukaresti amerikai nagykövetség titkára kísért el. A román külügyminisztériumot egy Răceanu nevű elvtárs, a megyei pártbizottságot pedig Hossu Cornel képviselte. Ez utóbbi és Dungaciu Vilareta, a konzervgyár műszaki aligazgatója vezette a beszélgetést rögzítő jegyzőkönyvet. Ebből csak egyetlen kérdést és az arra adott választ idézem: „Kongresszusi képviselő: A művelődési és művészetek területén mi a helyzet? Király Károly: „A kultúra és a művészetek területén a legsiralmasabb a helyzet: Miután felszámolták a magyar nyelvű főiskolai oktatást, beszűkültek a lehetőségei annak, hogy magas képzettségű értelmiségi réteg nevelődjön ki, csökkent az esélye a tudós- és művészképzésnek. Nincs zeneakadémiánk, nincs, aki feldolgozza és művelje a népzenét, aki betanítaná és vezetné az anyanyelvi kórusokat, együtteseket. Lassan az elnemzetietlenítő, erőszakos asszimilációs politika nemcsak a közösség tagjait, hanem magát a közösséget fojtja meg. A romániai nemzetiségek szellemi élete egyre alacsonyabb, a román szellemi élet szintje alá süllyedt. Hosszabb távon ez a sors vár kétmillió emberre, ami végzetes veszteség.” A magánbeszélgetés során Patt Hamilton állítólag többször beszélt bátyám feleségével, Helgával telefonon, és a szekuslehallgatások szerint azt is megtudta, hogy kislányuk nemrég influenzás volt. Estére a küldöttség egy vacsorára is meghívta bátyámat a Maros vendéglőbe, ahova elvitte feleségét és kislányát, Ingridet is, ahogy ő fogalmaz, „hogy az amerikaiak ismerjék meg igazi feleségemet, nem pedig a Szekuritáté választottját, akit én nem ismerek.” Vacsora után, kinn az utcán megmutatták neki azt a névsort, akikkel még tervbe vettek találkozót: Marosvásárhelyen Sütő Andrással és Zolcsák Sándorral, Kolozsváron Takács Lajossal, Demeter Jánossal, Kovács Zoltánnal, Gál Ernővel, Lászlóffy Aladárral és Lászlóffy Csabával. Az ő esetükben azonban jól működött a román villámhárító, mert csak a párt által kijelölt személyekkel sikerült találkozniuk. A besúgó orvos esete Király Károllyal 1980. május 15-én az Állambiztonság I. Igazgatóságának vezetője, Tăbăcariu Dumitru vezérőrnagy aláírásával és Vlad Iulian altábornok, államtitkár aláírásával bővül a február 19-én, a 0063.212 számmal iktatott intézkedési terv CĂLĂTORUL ügyében. A tervet Tudor Postelnicu miniszteri államtitkár és maga a belügyminiszter, George Homostean hagyta jóvá. A bevezetőben ismertetik, hogy mi indokolta a Király Károly elleni újabb intézkedéseket. Meglepő módon arra hivatkoznak, hogy a pártvezetés utasításainak megfelelően találkozott Király Károly az amerikai Kongresszus szakértői csoportjával és a bukaresti amerikai követség titkárával. Gondolom, ezzel azt akarták sugallni a Szekuritáté alkalmazottainak is, hogy nem az Egyesült Államok nyomásának voltak kénytelenek engedni. Azt állítják, hogy Király Károly visszaélt a megelőlegezett bizalommal és bár elismert néhány pozitív dolgot is a magyarok helyzetének vonatkozásában, alapjába véve saját ellenséges elveivel állt elő a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében. Új elemként jelenik meg, hogy a találkozó előtt vált ismertté, Király Károly „ellenséges hangú levelet írt Jeszenszki Ferenc csíkszerdai orvosnak, amelyben nemcsak őt szapulja, hanem az együtt élő magyar nemzetiségek más közismert képviselőit is, mint például DORNEANU és HOSSU személyeket”. Jeszenszki Ferencről azt kell tudni, hogy nemcsak egy „csíkszerdai orvos” volt, hanem a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság főorvosa, ráadásul bátyám jó barátja még a gyergyószentmiklósi időszakából. Bátyám 1979 őszén szerzett tudomást és bizonyságot arról, hogy „barátja” a Szekuritáté ügynöke és mellékesen nem is a Hargita megyeieknek dolgozott, hanem az országos állambiztonsági szervnek a nyugati emigrációval kapcsolatban. Baráti viszonya miatt adott esetben felhasználták bátyám ellen is, megakadályozva, hogy kijuttassa Magyarországra orvosi leleteit, amikor bizonyosságot akart szerezni arról, hogy besugározzák-e vagy sem radioaktív anyagokkal. A terv szerint Csoóri Sándor közvetítésével egy orvosprofesszor jött el Budapestről Jeszenszkihez Csíkszeredába és bátyám elhozta hozzá leleteit, hogy azokat magával vigye. Bátyám távozása után Jeszenszki lebeszélte róla Levendel professzort, azt állítva, hogy ő biztonságosabban kiviszi Magyarországra. A leletek külföldre juttatásának megakadályozását azonnal jelentette bukaresti megbízójának, Walter Mureşan ezredesnek – aki nem más, mint bátyám egykori marosvásárhelyi inasiskolai társa, Glatz Walter. A szekusezredes a Fenyő szállodában várta a jelentést. A beszélgetést szerencsénkre a csíkszeredaiak rögzítették, az a Péter Ferenc altiszt, aki késztetést érzett arra, hogy segítsen rajtunk. Titokban felvette velem a kapcsolatot, és átadta a beszélgetésről készült kazettamásolatot, sőt barátját, Petrás Tivadart kérte meg, hogy elvigyen saját személygépkocsijával Marosvásárhelyre, hogy ott bátyám is meghallgassa, majd juttassam vissza neki, nehogy felfedjék az „árulót.” Bátyám ennek ismeretében írta meg levelét Jeszenszkinek, tudomására hozva, hogy tudja, kiknek dolgozik és népének árulója. A levelet 1980 áprilisában olvasta be a Szabad Európa Rádió. Jeszenszki Ferencről háromszor vált nyilvánossá szekuritátés ügynöki múltja. Másodszor bátyám 1995-ben megjelent könyvében. Harmadszor pedig az Erdélyi Napló közölte 1998 végén Balogh Júliának, Péter Ferencnek és két társának a Szekuritáté és a magyarok című írását. Ebben Péter Ferenc is beszámolt együttműködésünkről. Érdekes módon mindez nem zavarta az RMDSZ csúcsvezetőségét és az akkori egészségügyi minisztert, Hajdú Gábort, hogy tanácsosi tisztségbe ültessék! Fogalmam sincs, mivel sikerült rávenni Hajdú Gábort arra, hogy egy közismerten szekuritátés ügynököt alkalmazzon. Hassanak oda, hogy Sütő is elítélje A Király Károly ellen foganatosított új intézkedési tervben nem csak őt, hanem a közeli rokonságát is megfigyelték. A Szekuritáté helyi alkalmazottainak előírta, hogy szigorúan figyeljék a látókörükbe került nacionalista-irredenta személyeket, akikre ösztönzőleg hat a példa. Kiemelt feladatként szerepel a dossziéban az amerikai nagykövetség várható további telefonhívásainak rögzítése Király Károlyhoz. Külön bejegyzés rendelkezik arról, hogy a lehallgató tisztek a telefonbeszélgetést csak abban az esetben szakítsák meg, ha az uszító jellegűvé válik. A Szekuritáté dezinformációs szerveit is igénybe veszik, akikre az a feladat hárul, hogy befolyásos magyar értelmiségiek között – SORESCU-t és HOSSU-t hozzák fel példának – terjeszteni kell, hogy a CĂLĂTORUL rossz benyomást tett a külföldiekre. Megkísérelték rossz hírét kelteni és lejáratni a magyarság körében. Az akcióterv előre vetíti, hogy Király Károly terjeszteni fogja a Jeszenszki Ferencnek írt leleplező levelét. Erre az eshetőségre tervezték, hogy bizonyos személyeken keresztül DORNEANU és HOSSU tudomására hozzák Király Károlynak a levélben is kifejezett elmarasztaló véleményét róluk. Íme, mit írt többek között bátyám: „ Sajnállak Feri! Az 5–10 ezer lej havi apanázs megéri, hogy elveszítsd önbecsülésed, tisztaságod? Nem egyedüli vagy, aki eladod magad pénzért. Huszár Sándortól és Gálfalvi Zsolttól nincs mit várni, gyávák. Hajdú Győző közönséges szélhámos, Moszkovits Károly most is zsoldból él”. SORESCU-t és HOSSU-t könnyű azonosítani: a Sorescu név Sütő Andrást, Hossu pedig Hajdú Győzőt takarja, DORNEANU-t nem sikerült azonosítanom. A Sütő Andrásra vonatkozó információk nem voltak valósak: ő ebben az esetben is teljes mértékben támogatta bátyámat és mindenben egyet értett az amerikaiaknak előadott dolgokkal. A Szekuritáté országos parancsnoksága által 1980. február 19-én elfogadott akcióterve nem áll rendelkezésemre. Ellenben ismerem a Hargita megyei Szekuritáté által összeállított 101/SM /005339 számmal 1980. március 22-én készített intézkedési tervet a CĂLĂTORUL-ügyben, amely a bukaresti központi akcióterv utasításaira hivatkozik. Nincs titok, minden benne van a dossziéban A megyei akciótervben kiemelten szerepelek. „Legfőbb kapcsolata a megyében és kész titkos ellenséges akciókra. A CĂLĂTORUL teljes bizalmát élvezi, akivel megosztja szándékait és akcióit.” Tervezik, hogy megpróbálnak jó irányba befolyásolni beszélgetésekkel, és megoldják jogos munkahelyi és személyes igényeimet. Javítják viszont a megfigyelésemet és kapcsolatai megfigyelését. Május 15-ig megvizsgálják az eddig alkalmazott „források” hatékonyságát mind bátyám, mind az én estemben, és ezek alapján új feladatokat állítanak össze. A szekus terv konkrétan arról rendelkezik, hogy április 15-ig lakásunkban lehallgatókat kell elhelyezni, de a felségem irodájába is. Munkahelyemen, az Állami Levéltárban igyekeznek megfigyelni minden zugot. Parancs van arra is, hogy SORESCU (Sütő András) sikaszói villájába is lehallgatókat telepítsenek. Újraelemzik azon személyek névsorát, akikkel kapcsolatban áll CĂLĂTORUL a megyében, különös figyelmet szentelve TOADER-nek (Török Istvánnak). A felsőbb utasításoknak megfelelően a Hargita megyei Szekuritáté 1980. május 24-én 101/SM/005697 számmal kiegészíti a márciusi intézkedési tervét. Ismételten elsősorban rám fókuszálnak, mivel én voltam Király Károly legközelebbi kapcsolata a megyében. Tervbe vették, hogy fokozzák a rám állított besúgók aktivitását és adatokat gyűjtsenek a hozzám legközelebb állóktól. A dossziém alapján hihetetlen adatgyűjtési láz kezdődött: ismerősök, rokonok, barátok, munkatársak belföldi- és külföldi telefonhívásainak lehallgatásai sorjáznak és a külföldi utakról hazatértek jelentései. A legtöbb személynek eleve csak úgy adtak útlevelet, ha vállalta, hogy hazatérte után jelentést ír arról, amire eleve felkészítették. A telefonlehallgatások, az otthon beszerelt lehallgatókészülékek és az egyéni jelentések tömkelege mellett a külföldről érkezett és felbontott levelek tartalma is mind fellelhető. Hogyan születtek a legendák? Egy általam érdekesnek tartott jelenségről is beszámolnék, azaz, hogyan születtek az úgynevezett „urbánus legendák”. Romániában az embereket igyekeztek teljesen elzárni egymástól vagy minimálisra csökkenteni az információ szabad áramlását. Maradt tehát a szájról szájra terjedő információ áramlása. Nézzünk egy esetet, hogy egy ilyen egymásnak adott történet milyen torzulásokon ment keresztül. 1980. május 29-én, a gyergyószentmiklósi Szekuritáté egy feljegyzésben tájékoztatja a megyei felettes szervet, hogy egy lehallgatás során rögzítették, amint Musulini Stefan helyi lakos meglátogatta Ferenczy Istvánt, a városi kenyérgyár vezetőjét. A megfigyelt elmesélte vendégének, hogy részt vett a galócási temetésen. Ismerősével, Venczel Ádámmal odament Király Károlyhoz. Venczel többek között ezt mondta neki. „ Király elvtárs, jobban kell törődjünk az egészségünkkel, mert látja, hogy mennek el a régi aktivisták”. Király Károly erre azt válaszolta: „Ne félj, Ádám, nekem nem kell ügyelnem az egészségemre, mivel a Szekuritáté folyamatosan ügyel rám”. Ferenczy István, alias FRANC dicshimnuszokat zengett Királyról, hogy milyen fontos ember és mennyire bátor. Elmesélte, hogy amikor Király Károlyt felhívták Bukarestbe – hogy felelősségre vonják egyik leveléért –, a feleségével együtt ment. Az előszobában megvárakoztatták, ahol olyan műszerek voltak elhelyezve, amellyel radioaktív anyaggal besugározták. Nemrég, betegen újra levelet küldött Bukarestbe, amiben kérte, hogy engedjék ki Párizsba saját költségén, orvosi kezelésre. Amennyiben nem hagyják ezt jóvá, a levél másolata el fog jutni az ENSZ-hez és nemzetközi botrány lesz belőle. Ezután egy héten belül megkapta az engedélyt feleségével együtt, repülővel utazott saját költségén, de három szekuritátés tiszt kísérte. Párizsban tolmácsot is akartak mellé adni, de ő nem tartott igényt rá, mondván, hogy magyarok is élnek Párizsban, akik tolmácsolhatnak neki. A kórházban sokan meglátogatták a világ különböző részeiről, még Dukász Anna színésznő is. Musulini István ekkor közbeszólt: „Látod, milyen politikai fordulat állt be ezen a téren, ezek nem merték Királyt megöletni. FRANK ezzel egyetértett, és hozzátette, hogy Sütő András is védelmébe vette Királyt. Majd azzal folytatta, hogy Királyt sokat üldözték, akárcsak Ferenczi István marosvásárhelyi színészt. Nála házkutatást is tartottak, betiltott könyveket és kiáltványokat kerestek. Ráment az egészsége. Sütő Andrást is zaklatták, de végül mind helyrejöttek. Sütő Herder-díjat is kapott Bécsben és további díjakra számíthat, mivel az egész világon becsülik. Ez a feljegyzett beszédrészlet az idehaza terjedő legendákról szól. A két beszélgető viszonylag jól informált volt, és jórészt valós dolgokról tudtak. Nem felel meg azonban a valóságnak a bukaresti besugárzásról, a párizsi útról és az orvosi kezelésről szóló részlet. Ezek voltak az urbánus legendák. A történetnek annyi a valóságalapja, hogy Cherestes János apai ágról első unokatestvérünk kiment Párizsba – ha emlékezetem nem csal, 1977-ben – szívműtétre és felesége, Irma is elkísérte. Ez kerül valamiképpen átültetésre, beépítésre és ráadásul kiszínezve bátyám történetébe. Bátyám első felesége gyergyószentmiklósi származású volt és rokonai éltek a városban. Valószínűleg tőle halottak a gyergyószentmiklósiak a párizsi útról, és ki tudja, hány szájon keresztül testálódhatott a történet bátyámra. Ugyanakkor a történet tálalása a népmesék jellemzőit idézi meg: a mesehős bátor, küzd az igazságért és végül a jó mindig győz! A reménytelenségben ez adott mindig hitet az embereknek. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. december 5.A Látó 2015-ös nívódíjai2015-ben huszonnegyedik alkalommal osztja ki a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége a lapban publikált szerzők közül válogatva évzáró nívódíjait. Huszonhárom év alatt több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést.A nívódíjak átadására a Látó Irodalmi Színpad keretében kerül sor Marosvásárhelyen 2015. december 12-én, szombaton 18 órától a Kultúrpalota kistermében. 2015-ben Aczél Géza (vers), Murvai Béla (debüt), Szilágyi Júlia (próza) és Tibori Szabó Zoltán (tanulmány) veheti át a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. Laudációt mond: Demény Péter, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Vida Gábor. A Látó-nívódíjat először 1992- ben osztották ki, az előző Látó-évfolyam legjobbnak ítélt szerzőit tüntetve ki az elismeréssel. Az 1991–2013 közötti időszak díjazottjai: André Ferenc, Balázs Imre József, Bálint Tamás, Benedek Szabolcs, Bodor Ádám, Bogdán László, Burus János Botond, Demény Péter, Dimény Lóránt, Domokos Géza, Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Ferenczes István, Fekete J. József, Fekete Vince, Gagyi József, Gulyás Miklós, Hajdú Farkas-Zoltán, Hatházi András, Horváth Előd Benjámin, Jakabffy Tamás, Jánk Károly, Jánosházy György, Karácsonyi Zsolt, Kelemen Hunor, Kenéz Ferenc, Kincses Réka, Kinde Annamária, Király Kinga Júlia, Király László, Kisgyörgy Réka, László Noémi, a Láthatatlan Kollégium hallgatói, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Márton László, Máté Angi, Mihály Emőke, Mihálycsa Erika, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Attila, Papp Sándor Zsigmond, Romhányi Török Gábor, Salat Levente, Szakács István Péter, Sebestyén Mihály, Selyem Zsuzsa, Simonfy József, Székely Csaba, Szepesi Attila, Szilágyi Júlia, Térey János, Tóth Mária, Vallasek Júlia, Varga Illés, Varga László Edgár, Váradi Nagy Pál, Vári Csaba, Veress Dániel, Vermesser Levente, Visky András, Visky Zsolt, Zalán Tibor, Zoltán Gábor. Megjegyzendő, hogy a díj történetének első évében (1991) a romániai magyar szellemi élet műhelyei, a média jelentős intézményei és személyiségei iránti megbecsülésként Látó-díjban részesült a Balogh Edgár vezette Romániai magyar irodalmi lexikon munkaközössége, a Marosvásárhelyi Rádió kulturális szerkesztősége, Jászberényi Emese személyében és Makkai János, a Népújság főszerkesztője rangos publicisztikai tevékenységének elismeréseképpen. A rendezvény támogatói: a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány, az Aranka György Alapítvány. Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 22.Pavilon 420: ifjú költők és írók a megújult HelikonbanA fiatal magyar irodalomról folyt beszélgetés csütörtök este Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán. Ifjú költők – André Ferenc, Kali Ágnes, Horváth Benji, Gothár Tamás és Serestély Zalán – a magyar kultúra napjának apropóján, Karácsonyi Zsolt, a Helikon folyóirat főszerkesztője és Mile Lajos főkonzul kérdéseire válaszolva igyekeztek körüljárni a fogalmat, amellyel leggyakrabban jellemzik őket: mi az, hogy fiatal költő, fiatal író? Az irodalmi lap megújult arculatú, idei első száma is ezt a kérdést járja körül. Mit jelent a fiatal író fogalma? A pályakezdőt kívánja jelölni? Akiről a szakma tudja, hogy tehetséges, de még ilyen mondatok veszik körül: „bizonyítson az ifjú”, „az első kötetet megírja bárki”, „a harmadik, az aztán…” – dobja fel a labdát Karácsonyi Zsolt főszerkesztő Nem lehet eltakarni című vitaindító cikkében, amellyel Lászlóffy Aladár kijelentésére utal: „Az igazi tehetséget nem lehet eltakarni, újratermeli önmagát.” A januári lapszámban erdélyi, magyarországi, kárpátaljai, felvidéki, vajdasági irodalmárok reflektálnak a „fiatal irodalom” kapcsán felmerülő kérdésekre, a terjedelmes ankétot pedig ifjú költők, írók sorai követik a lapban. Ezekből (is) olvastak fel a csütörtöki rendezvényen a meghívottak. Karácsonyi Zsolt arra hívta fel a figyelmet, hogy a Helikon ifjúsági, a „bemutatkozó” szerzőknek fenntartott melléklete (amely eddig a Serény Múmia, majd A nagy Kilometrik címet viselte) ezentúl Pavilon 420 cím alatt jelenik meg. A megújult, megfiatalodott külsejű folyóirat egyébként egy (szintén) ifjú képzőművész, Árkossy István munkája. A magyar kultúra napjának előestéjén szervezett beszélgetésen felmerült a rendszerváltás előtt és a rendszerváltás után felnőtt nemzedékek közti „szakadék” kérdése, a lázadás szükségessége a bevett formákkal szemben, a fiatalok által követett (és elutasított) tendenciák, a huszadik század öröksége, valamint a verselés viszonylag új műfaja is, a slam poetry, ami egyszerre költészet, előadóművészet és közösségi élmény. A találkozó végén a fiatalok saját műveikből olvastak fel, majd megpróbáltak válaszolni az idősebb generáció jelenlévő képviselőinek (néha kötekedő, máskor kioktató) felvetéseire. T. Koós Imola. maszol.ro 2016. május 28.Egykori kolozsvári portrékKolozsváron, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, Deák Ferenc „Egykori kolozsvári portrék” címmel igen figyelemre méltó közönség előtt megnyitotta dokumentumértékű kiállítását. Jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban, New Yorkban élő fotóművész 1960 és 1965 közötti időszakban az Igazság napilap fotóriportere volt. Amikor nem tudta elviselni a kommunista korszak „aranykorát,” kivándorolt. A lehetőségek hazájában bizonyította, a fotó nemzetközi nyelvét tökéletesen ismeri, amint a mostani látogatása alkalmával példa értékűen nyomatékosított. Kolozsvári munkásságának saját szavaival megfogalmazva: „egytízedét tárta az érdeklődők elé”. Analóg fotók hitelesen mutatják be azokat, akik a hajdani műtermébe betértek. A képek csoportosítása mesteri. Egy rámába került Valeriu L. Bologa professzor és Jancsó Elemér, professzor. 80 kép az akkori kor értelmiségének egy sajátos szegmentumát öleli fel. A kiállítás megnyitása alkalmából bevallotta, a baráti köre nagyon megritkult. Sokan elhalálozottak, de még többen Magyarországon, néhányan Erdélyben élnek. Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke a kiállítást megnyitó beszédében kiemelte, Deák Ferenc New Yorkban lakik, de tulajdonképpen Kolozsváron él. A kolozsvári kiállításon a munkásságának, 10%-át mutatta be. Ezeknek a képeknek a negatívjait a Minerva Alapítványnak ajándékozta. A Deák- gyűjteményt digitalizálják, és közzéteszik a minerva.org.ro honlapon, ami a hozzáférési lehetőséget biztosít. Mint ismeretes, az Igazság és a Făclia fotóriportereinek, 1955 és 1993 közötti időszakban, készített fotóit, így a Deák Ferenc képeit is digitalizálják, a honlapon közlik. Tibori köszönetét fejezte ki, hogy a Minerva-házat választotta a kiállításához és az értékes adományért. A kiállított művészi portrék neves személyiségeket plasztikuson örökítenek. A teljesség igénye nélkül, sorolnék fel néhány személyiség nevét, akit megörökített a fotóművész: Horváth Béla, Rodica Popescu, Köllő Béla, Orosz Lujza, Albert Júlia színművészeket, Pálfi Mircea, Dózsa Mária, László Ferenc, Reisz Katalin az Igazság munkatársait, Ruha István hegedűművészt, Balogh Edgár, Fodor Sándor írókat, költőket- Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár. Nem felejtette el a hazai tájakat Deák Ferenc bevallotta, nem tudja elfelejteni a hazai tájakat. S nem felejtette el a román nyelvet sem. Interneten, nyomon követi az itteni életet. Minden érdekli, ami itt történik. Ebben segít a digitalizált felhasználási lehetőség. Nem állt szándékában, hogy kiállítsa a portrékat. Dokumentum jellegű kiállításnak tekinti, egy fajta társadalmi találkozásnak. A lényeg az, hogy munkásságát, minél többen megismerjék. Egy vergődő lélek képi nyelven való megnyilvánulását csodálhatja meg a látogató, amely ma már csak képi megnyilvánulásban található meg. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2016. június 30.Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővelFelénk siető égi postások – A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre? – Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt… – Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”? – Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához. – Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált… – Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani. – 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál. – Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem. – A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma? – A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra… – Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek? – Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”. – Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada? – Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő! – Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal? – Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek. – Min dolgozol jelenleg? – Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg. Székely Ferenc hargitanepe.eu 2016. szeptember 14.Az életek földjérőlCsoóri Sándor emlékére Csoóri Sándor 60. születésnapjára (1990.) díszalbumot és irodalmi antológiát készítettek Budapesten a magyar költők írásaiból. Soha hasonló könyvet nem láttam, melyben annyi düh, lázadás, annyiszor a halál meg a magyar sors szerepelt volna, mint ezekben. Csoóri vezéregyéniség volt már nemcsak az irodalmi, hanem a politikai mezsgyén is 1980 óta. A lélek senkiföldjén c. antológia szerzői mind mellette és a nemzet, a haza dolgaiban említették még a nevét is. Közelítsek hozzá idézetekkel ravatala mellett. Ettől nem lesz az díszesebb. Talán könnyebb lesz neki a hazai föld. Kereszturi Dezső: Okos népek változzanak bár, hívek mAradnak önmagukhoz. De mi lesz veled Magyarország? Faludy György: És mert nyíltan nem szabad/hirdetni, hogy magyarnak lenni átok:/ foggal s körömmel szaggattad magad. Tornai József: Elég a hitehagyott szerelmekből, Isten/ malmainak elviselhetetlen nyikorgásából. – Annyi nemzeti elnyomás után és még akkor is abban, Csoóri gyorsíttatta a lassan őrlő malmokat... Lászlóffy Aladár: No anyanyelv egyetlen iskolája,/ melyet soha, sehol se dics, se önkény/ nem bír lebontani, nem tud bezárni...– L. A. a hazáról hazabeszél, mindenünnét, az erdélyi magyarságért. Orbán Ottó: Nem a szabadság zápora csíszolta arcunkat, csak a szemcsés idő. Tandori Dezső: Attól győzzük reménnyel, hogy hátha a reményt is velünk is győzik. Kiss Benedek: Ím, népünk életrajza, a történelmünk!/ Lásd: a hazám, hazád! Csiki László: Erdély kiköpött és ál fiai között... Miképp taníthat erkölcsre mégis, ki olyant nem tanulhatott. Czegő Zoltán: Hulljon vissza rózsaszín talpaid körül mindaz,/ mi bokádig sem ér föl. Döbrentei Kornél: S a jegyre osztott délibábban stilizált éh. Ferenczes István: Egy férfi baktat felénk át a Hargitán/ a Duna fojtogató kígyóit/ vonszolva maga után. Kovács András Ferenc: Feketetói vásár. Csucsa fölé szállt szülőföldünk/ Ady széttépett bibliája. Csoóri Sándor költészete, publicisztikája, a kommunista kormány parancsára történt kényszerű elhallgattatása is a nemzeti bibliához tartozott. Ma is ott a vonzata. Az erdélyi kortárs költők már akkor is hittek a közös nemzeti ügyben. Fentebb a példa is. Ezért a korabeli idézetek most, itt, az elhallgatásban az igazmondásért. Tellér Gyula, Bogár László, Drábik János elemzéseit szakmailag nehéz cáfolni, nem is szoktak velük vitába szállni a balliberális megmondóemberek. Orbán Viktor lenácizása is inkább a nyugati média és egyes nyugati politikusok szokása, Magyarországon a komolyan vétel igényével ilyesmit nem lehet állítani. Ha hinni lehet a tudósításoknak, a Fidesz szokásos őszi kerti piknikjén Orbán Csurkát idézte: „Csurka István az SZDSZ-ről szólva lehangolóan, de pontosan megragadta a dolgok lényegét: ők nem választást akarnak nyerni, hanem be akarnak ülni a zsűribe. Miként a nihilista elit is megragadta a zsűri pozícióját az európai intézményrendszerben. Ők azok, akik minden értékvitát elvetnek a politikailag korrekt beszédmód hazugsága mögé bújva.” Borbély Zsolt Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. szeptember 24.Erdélyi magyar dekatlonHiánypótló irodalomkritikai kötet Félúton ég és föld között címmel, Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában alcímmel jelent meg nemrég dr. Szilveszter László Szilárd, a Babes-Bolyai Tudományegyetem irodalomtanárának negyedik kötete. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Intézete és a L’ Harmattan kiadó gondozásában nemrég Budapesten megjelent könyv "szubjektív szempontok szerint" kiválasztott szerzők életművén keresztül a második világháború utáni erdélyi költészetet vizsgálja, feltérképezve azokat a fő motívumokat, amelyek a transzszilvanizmus eszmetörténeti horizontjától az 1950 és 1989 közötti kommunista diktatúra poétikai törekvésein át a kortárs erdélyi líra jellegzetességeihez vezettek. A kötetről a szerzővel beszélgettünk. – Nem az első tanulmányköteted látta meg a napvilágot, hiszen a XX. századi, kortárs magyar líra kutatójaként, a 2008-ban megszerzett doktori címet követően, 2009-ben már kiadtál egy könyvet. – Az első kötet a Mentor Kiadónál jelent meg 2009-ben Festett az arcom nékem is… – Irónia a modern és posztmodern költészetben címmel. Ebben azt vizsgáltam, hogy miként jelenik meg az irónia a 20. századi és a mai költészetben. Hasonló témával foglalkoztam Az irónia nyelve a két világháború közötti magyar lírában címmel 2012-ben kiadott második könyvemben is. A harmadik kötet, az Értékválság és értékváltás… Szemelvények az elmúlt száz év magyar költészetéből 2013-ban jelent meg, válogatás a különböző folyóiratokban, tudományos kiadványokban publikált írásaimból. A nemrég napvilágot látott kötet a ’40-es évek közepétől kezdődően napjainkig kizárólag az erdélyi lírával foglalkozik, és tíz szerző életművén keresztül vizsgálja a korszak költészetének alakulását. Úgy van felépítve, hogy minden nagyobb korszak költői alkotásainak elemzése előtt van egy társadalomtörténeti, irodalompolitikai ismertető, majd következik sorban Kányádi Sándor ’50-es, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Farkas Árpád ’60-as években kiadott verseinek, Balla Zsófia és Szőcs Géza 1968-tól, illetve az 1970-es években kibontakozó lírájának, majd kiegészítve az 1980-as években jelentkező Kovács András Ferenc és a rendszerváltás utáni nemzedék képviselői közül Lövétei Lázár László és Demény Péter alkotásainak elemzése. Nyilván a korábban már bemutatott szerzők líráját is követem napjainkig. – Az erdélyi magyar irodalomban a két világháború között jelentkezett a transzszilvanizmus, amely válasz volt arra, hogy Erdélyt elszakították Magyarországtól, és ebben az új helyzetben keresett identitást a többségből kisebbségi sorsba rekedt magyaroknak. A helikoni írók nagy része is ezt az irányzatot követte. Hogyan jelentkezik a transzszilvanizmus a második világháború utáni költészetben? – Nyilvánvalóan az 1940-es, 1950-es években a kibontakozó szocialista-kommunista diktatúra megváltoztatja Közép-Kelet- Európa irodalmi életét. Az a Gaál Gábor, aki a második világháború után hazakerül a hadifogságból, ugyan meghívja a helikoni írókat, Kós Károlyt, Tompa Lászlót, Bánffy Miklóst például, hogy az általa létrehozott Utunkban közöljenek írásokat, de ezek a szerzők aztán egyre inkább háttérbe szorulnak. Megjelenik a proletkult, internacionalista attitűd, amely a népek közötti testvériséget, az imperialisták elleni közös harcot vállalta fel. Az irodalmi retorika egyre jobban az egyértelműségre, arra törekedett, hogy az irodalmi szöveg ideológiailag megfelelő, politikai üzenetként is dekódolható legyen. A korabeli magyarországi kultúrpolitika pedig annyira vigyázott arra, hogy "ne sértse a testvérnépek érzékenységét", hogy például Szabolcsi Miklós Magyarországon, az Akadémiai Kiadónál megjelent irodalomtörténeti kötetében a ’60-as években Kolozsvár Clujként és Pozsony Bratislavaként van feltüntetve. A transzszilvanizmus azonban nagyon sok mindenben visszatér az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elejétől Kányádi Sándor, Király László vagy Farkas Árpád költészetében. De nyilván van egyfajta kritikai szellem is ezzel szemben, akár ugyanazon szerzőknél, és új beszédmódok is kialakulnak, amelyek hagyományt teremtenek. A transzszilvanizmus eszmeiségét illetően – az erdélyi identitás sajátosságainak hangsúlyozása mellett – napjainkig egyre inkább a Magyarországhoz való viszonyra összpontosítanak a szerzők. – El kell ismerjük így utólag is, hogy közvetlenül a második világháború után az 1950–1960-as években egyfajta emberarcú szocializmus volt, ami a világégést követően társadalmi biztonságot, szociális védelmet nyújtott. S ez a viszonylagos szabadság némiképpen a kultúrpolitikában is jelentkezett. Mennyire érződik a kötetben elemzett költők verseiben, hogy az új ideológiát azért vállalták fel, mert hittek benne, vagy már volt egyfajta kényszerhelyzet, amely arra irányította az alkotókat, hogy ne sértsék meg azokat a kulturális kánonokat, amelyeket megszabott az új rendszer politikája? – Az 1950-es évek erdélyi irodalma bizonyos szempontból "szabadabb" volt, mint a magyarországi Rákosi-korszakbeli kultúrpolitikához alkalmazkodó irodalom. Ugyanakkor nem kell elfelejteni azt sem, hogy ebben az időszakban bizonyos szerzőket megpróbálnak kiszorítani a kánonból. Számos – ma már anekdotaszámba menő – történet született arról, hogy milyen viták voltak az ’50–’60-as években Arany János Toldija vagy akár Dsida Jenő posztumusz kötetének megjelentethetősége kapcsán. Gaál Gábor úgy tartotta, hogy "a régi polgári költőnek" el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében. Ebben az időszakban nálunk is vannak koncepciós perek, és nagyon sok baloldali gondolkodású embert – mint Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár vagy Jordáky Lajos, akik az 1945 utáni kultúrpolitikát irányították – bebörtönöznek. Az 1956-os magyarországi forradalom után újabb retorzió következik az erdélyi magyarsággal szemben. 1965-től megint van egyfajta nyitottság, és csak Ceausescu 1971-es észak-koreai látogatása után következik be a nagyon erős fordulat a személyi kultusz irányába. Tulajdonképpen nehéz kideríteni, hogy az 1950-es években ki az, aki őszintén ír politikai témájú verseket és ki az, aki nem. Az tény, hogy ebben az időszakban az írók, költők körében – akár Kányádi Sándor első kötetében vagy Szilágyi Domokos verseiben – van egyfajta töretlen hit arra vonatkozóan, hogy ez egy új világ, nagyon sok minden megváltozik, és a tökéletlenségek ellenére van jövője a szocialistakommunista ideológiának. A 1960-as évek közepéig nem jelenhetett meg olyan verseskönyv, amiben ne lett volna legalább egy olyan ciklus, amely a párthoz szól. Majd a ’60-as évek közepétől lassan újra teret kap a lírában az egyéni identitás, a szubjektív szféra. Király László vagy Farkas Árpád első kötetében nincsenek pártversek vagy nagyon határozott politikai irányultságú költemények. Kányádi Sándornál és Lászlóffy Aladárnál is teljesen háttérbe szorul ez a vonulat. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban, ahhoz, hogy publikálni lehessen, kompromisszumokat kellett kötni. Azonban akkor a fiatalabb költőknél sokkal erőteljesebb a Székelyföldhöz, az erdélyiséghez való vonzódás, mindenféle cenzúra ellenére. Mert az ’50-es években is megjelentek ugyan bizonyos kötetek, de azokból a cenzúra miatt nagyon sok mindent kihúztak, vagy egyszerűen nem kerülhettek be bizonyos versek az akkori könyvekbe. Kányádi Sándor Sirálytánc című, második kötetét be is zúzatták és a költővel fizettették meg a kiadás költségeit. – A diktátor ominózus észak-koreai látogatását követően bekeményített a rendszer. Ebben a szoruló helyzetben kialakult egyfajta belső disszidens irodalom, amely azt a kettős nyelvezetet vállalta fel, hogy a sorok között, hasonlatokba burkolva közöltek, üzentek az olvasóknak, a hatalomnak. Miként jelentkezett ez a retorika a kötetben elemzett költők verseiben? – Valóban, az 1970-es évek közepétől történik egyfajta radikális fordulat, ekkor már egyre jobban odafigyeltek arra, hogy vannak- e a nemzeti történelemre, identitásra vonatkozó utalások, ezek nyilván megtalálhatók Kányádi Sándornál, vagy akár Király Lászlónak a Székelyföldről írt verssorozatában, de Farkas Árpád költészetében is. Az a vonulat, amely a korábbi irodalom, a Tamási Áron, Tompa László által kitaposott hagyományokra építkezett, megpróbálja fenntartani az identitáshoz való viszonyulást abban az időszakban, amikor nemcsak a kommunista ideológiai elnyomás erősödött, hanem a nacionalista politika is, amely erőteljesen háttérbe szorította az erdélyi magyarság történelmi múltjának, irodalmának a megjelenítését. És emiatt kialakult egy kettős beszéd, amelyik egy kicsit ironikusan, játékosan próbált asszociálni azokra a kérdésekre, illetve olvasói elvárásokra, amelyek keresték a fogódzókat a magyarságtudat erősítésének irányában. Tudjuk azt, hogy az 1980-as években megtiltják, hogy az újságokban vagy az irodalmi művekben magyarul jelenjenek meg a helységnevek. Király Lászlónak, de Lászlóffy Aladárnak is vannak olyan versei, ahol utalásokat találhatunk erre a helyzetre. Nem tragikus, patetikus ez az irányultság, inkább játékos-ironikus, kész arra, hogy válaszoljon a kommunista rendszer abszurdumaira. Persze ezeket az utalásokat csak azok az olvasók értik, akik bizonyos eseményeket vagy helyszíneket ismernek. Sokkal elvontabban jelennek meg bizonyos kérdések. Főként a szabadsághoz való viszony érdekli a kor költőjét, illetve az, hogy a költőnek érdemes-e alkotnia az adott körülmények között, és hogy milyen lehetőségek vannak az önkifejezésre. – Nem volt könnyű felvenni a harcot a cenzúrával szemben. A lehetőségek között mégis mennyire jellemző a versekre a kombativitás, a hatalommal való szembenállás akár Szőcs Géza lírájában, aki egyik szerkesztője volt a diktatúrát bíráló Ellenpontoknak? – Nemcsak Szőcs Gézának, hanem Kányádi Sándornak, Lászlóffy Aladárnak, Király Lászlónak is vannak olyan költeményei, amelyek a hatalommal való viszonyra utalnak. Balla Zsófiának a ’80-as évekbeli versei is egyén és hatalom kapcsolatát taglalják, azt, hogy mennyire lehet élni az alkotói szabadsággal. Szőcs Gézának az emigrálás utáni verseit (pl. Indián szavak a rádióban) a hatalommal való "párbeszéd" sajátos példáiként ismerjük, de ugyanez a fajta attitűd jelentkezik Kovács András Ferencnél is, a Tengerész Henrik intelmei kötet verseiben. Ebben a sajátos lírai közegben "üzenetként" ugyan jelen van a hatalommal való szembehelyezkedés, de ezeknek a szövegeknek nyilván teljesen más olvasata is lehet. És ez természetes a maga módján, mivel egy művészi szöveg többértelmű. Persze ehhez értőbb közönség is kellett, amelyik erre érzékeny, odafigyel a finom árnyalatokra. – 1989 után radikálisan megváltozott ez a helyzet, nem kellett átvitt értelemben üzenni a hatalomnak. Hogyan érződik ez az ideológiai váltás azoknál a költőknél, akik a kommunista időszakban és utána is alkottak? – Az 1989-es decemberi változások utáni euforikus hangulat érződik a társadalomban, és meghatározza az 1990-es évek elejének költészetét is. A korábbiakhoz képest más témák is megjelentek: Lövétei Lázár László Víkend, Saláta, Moszkva tér címmel lírai riportot ír a vendégmunkáslétről, az idősebb generáció verseiben, Kányádi Sándornál vagy Lászlóffy Aladárnál pedig tapasztalható a magyarországi értelmiségiekkel való viszony átrendeződése. Mint ismeretes, főleg a ’90-es évek elején az anyaországiakban kialakultak bizonyos sztereotípiák az erdélyiségre vonatkozóan, nevezetesen arról, hogy Magyarországról mit látnak erdélyinek, mit várnak el egy erdélyi írótól és költőtől. Ezekre a kérdésekre mutatnak rá játékosan, (ön)ironikusan bizonyos szerzők. De újabb témaként ott van a média egyre erősödő hatalmára való utalás is, amely többrétűen jelen van az erdélyi magyarság életében. – A könyv címe Félúton ég és föld között – ez utalás arra, hogy a kötetben vizsgált időszakban az erdélyi magyarság a mennyország és a pokol közötti létállapotban lebegett, vagy más értelme van? – Arra utal, hogy a nemzethez, a történelemhez, a hagyományokhoz, a közösséghez való viszony mellett a második világháború utáni erdélyi lírában jelen van az Istenhez való viszony is. Érdekes, hogy ez már az 1960-as évek költészetében is nagyon erősen visszaköszön, akár Király Lászlónál vagy Lászlóffy Aladárnál, de a mai generációnál is megjelenik. És azt tapasztaltam – olvasva a szakirodalmat –, hogy ez a korábbi irodalomtörténészek számára nem volt ugyan tabutéma, de nem sokat foglalkoztak vele. Király Lászlónál például az első kötetétől kezdődően, Kányádinál Sándornál pedig a ’80-as években jelenik meg a transzcendenciához való kapcsolódás. Paradox módon akkor, amikor a legkevésbé lehetett szólni ezekről a dolgokról. Balla Zsófia az 1968-ban megjelent könyvében egy egész olyan ciklust publikált, amelyben a saját létkérdései között veti fel az Istenhez fűződő kapcsolatát. Szilágyi Domokos sem tud szabadulni ettől, hiába materialista. Az ő metaforáiban negatív értelemben jelenik meg a vallás, a hit, de ebből is az tűnik ki, hogy ateistaként is foglalkoztatja a téma. A fiatalabb nemzedék képviselőinél, Lövétei Lázár Lászlónál és Demény Péternél pedig az identitás egyik elemeként jelenik meg az istenhit. – Mennyire volt kihívás a kötet szerzőjének az, hogy olyan költők írásait is elemezte, akik még élnek, alkotnak? – Bizonyos szempontból vitaindítónak szánom a kötetet, arra vagyok kíváncsi elsősorban, hogy van-e még valamiféle létjogosultsága az erdélyi irodalomról való beszédnek, a hagyományos irodalomtörténeti megközelítéseknek. Másrészről pedig úgy látom, hogy kevés a középiskolai tananyag a kortárs irodalomról, holott szükség lenne arra, hogy ez is hangsúlyozottabban jelenjen meg, fontos lenne, hogy a fiatalok jobban ismerjék és megértsék a mostani világ történéseit, akár a költők, írók szemszögéből is. – Kiknek szól tulajdonképpen ez az átfogó kötet, amelybe fél évszázad lírájának szemelvényei kerültek be? – Azon igyekeztem, hogy az általam mondottakat az az olvasó is megértse, aki nem irodalmár, de ajánlom az elmúlt bő fél évszázad költészete iránt érdeklődő fiataloknak is. – Hol lehet megvásárolni a kötetet? – Magyarországon minden jelentősebb könyvkereskedő-hálózat, könyvesbolt kínálatában megtalálható, Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesbolt forgalmazza, és meg lehet rendelni interneten a Bookline-on is. Vajda György Népújság (Marosvásárhely) 2017. január 7.Nagy Miklós Kund: a szívem már régóta vásárhelyiHosszú lenne sorolni, mennyi műfajban van otthon, de ragaszkodik az újságíró szakmához, ezt tekinti hivatásának. Azt vallja, hogy interjúiban kérdéseivel maga is benne van. A publicisztikáiba pedig egy kis irodalmat is be tud csempészni. Az értekező prózát, az esszé műfaját szereti legjobban. Nagyenyeden a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, majd Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon. Később magyar-francia szakos diplomát is szerzett a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetemen. Pályáját falusi pedagógusként kezdte, majd a Marosvásárhelyi Rádióban művészeti műsorokat szerkesztett, majd a rádió megszüntetéséig, kulturális osztályvezető volt. Később a Vörös Zászló megyei napilapnál szerkesztőként dolgozott, itt érte a rendszerváltás, amikor a szerkesztőség megalapította a Népújságot, ennek művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada szerkeszti. Tanított a színiakadémián és a Sapientián is több évig, több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete született, de írt rádiókabarét és dalszövegeket is. Színházi, irodalmi kritikái, képzőművészetről szóló cikkei megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat, és házigazdája kulturális rendezvényeknek. Számos elismerés és díj tulajdonosa, legutóbbi kitüntetése a Bernády-emlékplakett. Nagy Miklós Kunddal életútja történéseiből szemezgettünk. – Önt a Mikulás hozta ’43-ban, a háború kellős közepén, a II. Bécsi döntés akkoriban rendesen belekavart az erdélyiek életébe. Az önökét érintették-e az akkori események? – Én Dél-Erdélyben születtem, ezt a részt nem csatolták vissza az anyaországhoz. Nagyenyed a Bethlen Kollégiummal egyik magyar központja volt a régiónak, ott próbálták őrizni a magyar kultúrát és az identitást. Az enyedi szellemi erő minket meghatározott. Édesapám a város fontos magyar emberének számított. Születésem idején heteken át katonai munkaszolgálatosként a Szebeni-havasokban volt, majd hónapokat töltött a zsilvásári lágerben, amikor végre hazajött, féltem tőle. „Menj el, bácsi!”– mondtam neki. Nem lévén itthon, az anyakönyvbe Nicolaeként jegyeztek be, a Kundot Cundnak írta a hivatalnok. Így a nevem csak a publikációimban és a magyar állampolgársági igazolványomban szerepel magyarul. – Édesapja azért került lágerbe, mert az akkori rendbe nem jól illeszkedett? – A világháború vége felé „túszként” gyűjtötték oda a jeles magyarokat. Ő harcos ügyvéd volt. Magna cum laude eredménnyel végzett a román nyelvű egyetemen, megbecsült szakmai hírnevet szerzett magának, Bukarestbe is hívták románokat védeni. Rázós, veszélyes ügyekhez kérték föl őt magyarok is, románok is. Nagyszüleim tekintélyes polgárok voltak. Dédnagyapám kétszer is volt a Bethlen Kollégium rektor professzora. Aztán az ötvenes években édesapám összekülönbözött egy ügyésszel, egy tárgyaláson azt találta mondani, azért bántják védencét, mert az magyar – ekkor rágalmazási pert akasztottak a nyakába, és börtönbe került. Szabadulása után nem praktizálhatott, jogtanácsosként tudott nagy nehezen elhelyezkedni, csak jóval később rehabilitálták. Sok gondunk volt, de ettől függetlenül szép volt a gyermekkorunk, így éreztük ezt a bátyámmal együtt. Jómagam rengeteget olvastam, fociztam, sportoltam, korán megismerkedtem a művészettel, a családban is volt festőművész, zenészek is, ez előnyös volt később a pályám alakulásánál. Viszont nagy hátrányt jelentett a származásom. – Gondolom valamilyen humán szakon szeretett volna továbbtanulni, a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban eltöltött évek után. – A kérdés az volt, hogy ezzel a származással egyáltalán hova vehetnek fel? Végül Marosvásárhelyre a pedagógiai főiskolára sikerült bejutnom, ahol szerencsémre kiváló tanárokra leltem. Sokan kényszerből választottuk ezt a főiskolát, de nagyon jó évfolyam sikeredett.Többekből lett közülünk író, újságíró, szerkesztő. Évfolyamelsőként végeztem, majd egy nyárádmenti faluba, Szentgericére kerültem román szakos tanárnak. – Nem volt ellenállás önben a román nyelv iránt? – Enyeden jól megtanultam románul. Akkor már vegyes lakosság volt ott, mi, gyerekek hamar barátkoztunk. Az egyik szomszédunk román volt, a másik szász. Sajnos a szászok is többnyire magyarul beszéltek, nem tanulhattam meg tőlük németül. – Hogy ízlett a falusi élet a polgári neveltetésű fiatalembernek? – Szentgericéről tudni kell, hogy hagyományőrző falu. Az üveges táncáról is híres, folklórban gazdag település. A tanárkodás nem volt fő életcélom, újságíró szerettem volna lenni. Talán nem véletlen, hogy Szentgericén egy kollégával együtt iskolarádiót csináltunk. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha a vásárhelyi rádióhoz kerülhetek. Aztán volt egy versenyvizsga, amire a falumból vittem anyagot. Fölvettek, három évig folklórműsort szerkesztettem, ami nagyon jó iskola volt számomra. Az egész Székelyföldet bejárhattam. Hályogkovácsként kezdtem, de aztán olyan zeneszerző tanácsadóim lettek, mint például Szabó Csaba vagy Birtalan József. Közben a főnökeim látták, hogy más műfajok is érdekelnek, később megkaptam a rádió irodalmi és művészeti műsorát, majd én lettem a kétnyelvű rádió kulturális osztályának vezetője. De továbbra is szerkeszteni, riportereskedni szerettem a legjobban. A Rádiószínház, a Vers mindenkinek, a portréműsorok voltak a kedvenceim, de miután annyira kevesen foglalkoztak képzőművészettel, beleástam magam abba is. Akkoriban Vásárhely volt a magyar képzőművészeti élet egyik legfontosabb központja. Bekerültem a művészeti nyüzsgésbe, a művészek barátsággal fogadtak, bevezettek műhelytitkaikba, és annyi mindent megtanultam tőlük, hogy később húszegynéhány képzőművészeti könyvet is tudtam írni. – A politika mennyire szabott határokat akkoriban a műsoroknak? – Elég hamar meg kellett tanulnom, mi a hatalom és a diktatúra. De a kultúra valahogy a legkeményebb időkben is kicsit szabadabban mozoghatott. Amikor szigorúan próbálták tiltani, hogy az erdélyi magyarság különböző központjai tartsák egymással a kapcsolatot – nehogy erősödjön a magyar egység –, akkor mi kitaláltunk olyan műsorokat, amelyek jellegükből adódóan ez ellen hatottak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című műsor, egy országos interjúfolyam, amelyben stafétaszerűen küldte a szerkesztőt egyik alany a másikhoz. Kós KárolytólSzabó T. Attiláig, Fülöp Antal AndortólBalázs Péterig, Szilágyi DomokostólLászlóffy Aladárig, Harag GyörgytőlSzékely Jánosig több száz fontos embert felkerestünk. Voltak tiltólisták, amelyek valahogy elkerülték a rádiót, ezt is ki tudtuk használni. Például a költő Bartis Ferencet mi szólaltattuk meg először, miután kiengedték a börtönből. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszüntették a Marosvásárhelyi Rádiót. – A ’89-es események a Vörös Zászló nevű megyei napilap szerkesztőjeként érték önt, milyen volt átállni egy demokratikus vágányra, hogyan emlékszik erre? – Izgalmas volt a feladat, hogy egyik pillanatról a másikra létrehozhatunk egy újságot. Ezért se mentem vissza végleg a rádióhoz. Nagy kihívás volt, hisz addig soha nem volt szabad sajtó. Hirtelen új nevet is kellett találni a lapnak. – Akkor született a Népújság? – Igen. És az új lapba én írtam a vezércikket. Bár akkor véglegesen még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de az eufória minket se került el, felvállaltuk, hogy megcsináljuk a lapot. Közben a tévét is figyeltük, emlékszem, izgalmas volt éjjel a nyomdában, de igazi forradalmi hangulat volt. Az első napok tényleg rendkívüli elégtételt nyújtottak, hihetetlen érdeklődés volt az újság iránt. Napokig tízezrekkel kellett növelnünk a példányszámot, percek alatt elfogyott. – Huszonöt éve szerkeszti a Múzsát, az újságírás, rádiózás, tévézés, könyvek írása folyamatosan együtt voltak az életében, ma is kulturális rendezvények állandó szereplője. Hogyan fért bele mindez az idejébe, hogy közben a család sem szenvedett hiányt? – Ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak, az kellett, hogy a feleségem nagyon sok dolgot átvállaljon. A családban most is ő a „főrendező”, a szervező, a hivatalos ügyeket is ő intézi. Nagyon szereti az irodalmat, sokszor, amit én szeretnék olvasni, azt ő szerzi meg elsőként, és hamarabb olvassa el, mint én. A lányaim régen panaszkodtak, hogy sosem látnak, mert „terepre megyek”, vagy tanulok. Volt idő ugyanis, mikor bejártam a kolozsvári egyetemre, egy-egy vizsgára repülővel mentem, utána autóstoppal jöttem haza. Azóta sok idő telt el, a nagyobbik lányunk most Budapesten él, informatikusként dolgozik, a kisebbik Dániába ment férjhez, ott van két unokánk, akik a dán mellett a magyart is szépen beszélik. – Múlt évben ön kapta a Bernády-emlékplakettet, nehezen lehetne összefoglalni, mi mindennel érdemelte ki. Ezek szerint a város becsüli a munkáját. Ön milyen érzéseket táplál Vásárhely iránt? – Mikor rákérdeznek, hová való vagyok, azt mondom, nagyenyedi, de a szívem már régóta vásárhelyi. Ennek a városnak nem csak a vonzó, de a megtartó ereje is nagy. A leglelkesebb lokálpatrióták, a legfontosabb emberek nagy százaléka nem itt született, hanem vásárhelyivé lett. Nagy hagyományú központja ez a magyaroknak, mindig volt egy olyan polgári magja e városnak, ami az értékeket képes volt megtartani, és tovább is tudta adni. Sokan mennek el innen, de aki marad, az igyekszik ezt teljes erőből tenni. Ebben a pillanatban is, amikor megint annyi kétség van az emberekben. Hiszem, hogy ez a város még sokáig tudja őrizni az arcát és a magyarságát. Pacsika Emília Székelyhon.ro 2017. január 7.Elhunyt Fátyol TiborÉletének 82. évében Győrbenjanuár 5-én elhunyt Fátyol Tibor zeneszerző, az erdélyi magyar zenei élet jelentős alakja. Fátyol Tibor zenész család sarjaként született Kolozsváron 1935. október 9-én. A kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán szerzett diplomát zeneszerzés-karmesteri szakon. 1959-től a Ciocârlia román népi együttes folkloristája és zenei vezetője, 1978-tól a Maros Művészegyüttes művészeti titkára volt. Balettek, szimfonikus művek, kamarazenék, valamint színpadi zenék és népdalfeldolgozások szerzője. Megannyi magyar és román költő verseit zenésítette meg, Lászlóffy Aladár verseire dramatikus oratóriumot, Lászlóffy és Szilágyi Domokos verseire a capella kantátát szerzett. Magyarul és románul is közölt kritikákat, zenei tárgyú írásokat a romániai kulturális sajtóban. 1988 és 1992 között a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán tanított, 1989 után a Szatmárnémeti Filharmónia igazgatója volt. 1993-ban Magyarországra költözött, és visszavonult a közéletből. [Gyászjelentés Népújság (Marosvásárhely),2017. január 12.] Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 13.Naptár száznegyvenezer évre70 éves lett Burján-Gál Emil szobrászművész, költő, szakíró. A születésnap ürügyén gyermekkorról, társadalmi átalakulásokról, művészetről, mesterekről, művészi hitvallásról, megvalósított és beteljesítetlen álmokról, irodalomról és esztétikáról beszélgetett az ünnepelttel Székely Ferenc. – Mindjárt a háború után születtél Gyergyószentmiklóson, amikor Erdélyben még fortyogott a nagyfazék, bizonytalanság volt, szegénység, s Székelyföldön reggel is, este is szomorúan sütött a nap… Mesélj gyermekéveidről! – Plebejus üknagyapám házában születtem, aki a napóleoni háborúk és a kiegyezés között élt hatvan évet. Fia egyéves volt, amikor a budai alagutat kezdték építeni, ő már nyolcvannégy esztendőt megélt, de lánya, apai nagyanyám, Kálmán Imre kortársa, 102 évig lehetett köztünk. Férje, Burján Tamás nagyapám Ady Endrével járhatott volna óvodába. Óvodáskoromból arra emlékszem, hogy szüleim, mikor mezőre mentek, leültettek a kicsi székre, előttem volt asztalnak a konyhaszék, rajta papír, olló, színes ceruza, azokkal eltöltöttem néhány órát hazatérésükig. Apám egyik lánytestvérének ma is őrzöm egyik olajfestményét – ennyi volt a vizuális felkészítőm. Vakáció előtt kiállította az óvó néni a kézimunkákat, én pedig csodálkoztam, mi dicsérni való van abban, hogy a kartonra előrajzolt állatfigurákat tűvel körül tudjuk szurkálni. (Ez a pontokkal való rajzolás felbukkant még főiskolás koromban, amikor ollóheggyel megkarcolt vonalak mentén kartonokat hajtogattunk, én óra-fogaskerékkel íveket pontoztam, így homorú-domború felületű síkok keletkeztek.) Elemista koromban jött divatba a kollektivizálás, a tanító néni hazaküldött agitálni: ha nem egyénileg művelik a földeket, akkor eltűnnek a parcellák közötti felszántatlan csíkok, velük pedig az ott fészkelő rágcsálók is. Erre apám legyintett, amiből levontam a következtetést: mezsgye van, róla pedig eltérő tartalmú állításokat lehet megfogalmazni. Az egy-valóság igazságára sütött másféleképpen a nap. Az akkor kollektivizált vagyonunkat máig sem sikerült visszaszerezni, az égi fény itt is fátyolos... – Ki vette észre elsőbben, hogy a te kezedben másként áll az ecset, de még a toll is?... – Hatodikos lehettem, amikor az alfalvi születésű Ambrus Imre tanárt Gyergyószentmiklósra nevezték ki. Rajzkört szervezett, tanítgatott és felvételizni küldött. Hetedikben már marosvásárhelyi diák voltam. Nagy Páltól kaptunk olyan feladatot, hogy írjunk a megyei tárlatról. Bordi András Erdőmunkás című életnagyságú akvarellje tetszett meg. Akkor szembesültem azzal, hogy külön lehet fogalmazni a kompozíció festőiségéről és az ábrázolt portré modelljének személyiségéről. Erre mondják, hogy együtt jár a mit és a hogyan, azaz: a jelenségi és a lényegi összefüggések, az ábrázolás meg a festői értelem. Nagy Pál irodalmi kört vezetett, amikor tanáraim: ifj. Bordi Géza és Péterfy László felszólalásra jelentkezett, visszafojtott csend várta. Középiskolás koromban kezdtem verseket fordítgatni, némi formaérzék-fejlesztés céljából. A szobrászatot a „mezsgye-tanulság” miatt választottam, mert az kézzel foghatóbb, tapinthatóbb, objektívebb kapcsolatot tett lehetővé az ábrázolásra kerülő modell és portréja között, mint a festészet. – Marosvásárhely után következett Kolozsvár, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. Mesélj az ottani évekről! – Érettségi körül kezdtek megjelenni Bretter György cikkei az Utunkban; jó volt az óráira járni. Első éves koromban Földes László egy fél évig alkotás lélektant adott elő, közben be-bejártam a harmadévesek esztétikaóráira is, hogy majd, amikor minket tanít, tudjak kérdezni. Sajnos ’73 januárjában kikísértük a Házsongárdi temetőbe. A nyolcvanas években, kölcsön kaptam a korábban végzettektől a jegyzeteket, össze is állítottam egy kéziratra való szöveget; korábban Földes és Tóth Sándor is kiadták tanáruk, Gaál Gábor filozófiai előadásait. Salvanu Virgil ábrázoló geometriát adott elő (ami vizuális logika), ezt a tudást kamatoztattam műszaki rajzórákon Ditróban és Gyergyószentmiklóson. Egy ditrói, Gyergyószentmiklóson érettségizett diákom Budapesten bejutott az építészeti szakra. Szobrásztanárom négy éven át Korondi Jenő volt, közben fél évig Kós Andrástól tanultunk kompozíciót. Borghida Istvánhoz jártunk művészettörténet-órákra. Amikor Budapesten beszabadultam a Szépművészeti Múzeum állandó kiállítására, s a termek közepéből szétnéztem, melyik falon vannak a vonzó, s melyiken az érdektelen festmények, akkor láttam, hogy az előbbi csoportban lévő munkák alkotóiról tanultunk, a többi akadémizmus volt. A gyakorlat igazolta Borghida jól tájékozottságát. – Első munkahelyed? – Két évig voltam tanár Gyergyóditróban, az elemi és a középiskolában. – Eközben, persze elkezdtél dolgozni… – Diplomamegvédéskor megkérdezték: mit fogok később csinálni? Azt válaszoltam: valami olyasmit, mint Vasarely, csak térben. Megszidtak, hogy figurális diplomamunkámmal félrevezetem a bizottságot. Mintha ugyanaz kellene legyen az, amit tanítottak, azzal, amit alkotni fogok. Sikerült kitalálni a gömbszimmetrikus mozaikkompozíciót, ezekből állítottam ki Kántor JózseffelCsíkszeredában, de az elvtársak nem kértek a tirannus születésnapjára összegyűjtött ajándékok közé ilyenfajta munkáimból... – 1987-ben munkanélkülivé váltál, s így vártad a „nagy változást”, ami ’89 végén el is jött… – Megjelent a szekuritáté fehér könyve, s a 333. oldalon szerepelek, mint aki műszaki rajzórákon soviniszta eszmékkel fertőzöm diákjaimat. A megyei tanfelügyelőségen nem iktatták kérvényemet, hogy kerüljek ki a tanügyből. Feleségemtől ugyanakkor dicshimnuszt próbáltak kicsikarni; decemberben láthatatlanokká és telefontalanokká kellett válnunk, hogy lekéssük a januári születésnapra megjelentetett Omagiu-kötetek szerkesztési szakaszát. Most lenne, mivel megszégyenítsenek!... – Ekkor már valóban közeledett a kommunizmus vége, de még mindig ki akartak „rakni” valakit a főterekre, tömeghelyekre. Kit akartak? – A párttitkárok ízlésétől és megfelelni készségétől függött. Az Omagiu című kötet viszont divattá vált, nem maradhatott el. – Mindig igent mondtál a megrendelőknek? – Nem panaszkodom, nem tolakodtak. Viszont meghívtak 1976–78 között a KISZ által szervezett parajdi alkotótáborba. Zömében vásárhelyi művészetisekkel jöttünk össze. Három nagy méretű domborművet faragtam a sóbánya falaira. – Egyéni kiállításaid legtermékenyebb évei 1982-ben zárultak. Mivel „sértetted meg” őket, hogy azután kevesebb munkát kértek tőled? – Van egy felszólító levelem a megyei kiállítás szervezőjétől, hogy gyorsan hozzam haza a fémszobraimat, ilyen mondattal: „mivel alkotmányukat kiálló, hegyes vasak képezik, elhelyezésük szükségszerű megoldása következtében még balesetveszélyesek is”. A megyei lapban megemlítették, hogy kompozícióim „érdekes kísérletek”. Akkoriban írtam az esztétikámat, amit ’87-ben elküldtem a Kriterionnak. Két hétig vitte a posta. A ’89-es kiadói tervben szerepelt, de papírhiányra hivatkozva nem került nyomdába. És összeollóztam a Földes-előadásokat. – Mi a lényege a Földes-előadásoknak? – Földes három fejezetre osztotta a tudnivalókat. „A művészetek együtt rengeteg közös kérdést vetnek fel. Az esztétikát három nagy problémakörre osztjuk. 1. Az esztétikum, a művészet és a társadalom viszonya; 2. A műalkotás elemzése; 3. A művészet mint fejlődéstörténeti jelenség.” Némileg sajátos, azaz művészetspecifikus nézőpontot érvényesített, mert míg a művészettörténet a hasonlókban mutatja ki a változásokat, az esztétika a teljesen különbözőkben keresi az azonosságot. „A különböző művészeti ágak közötti rokonság éppen a művészet sajátos voltában áll, ezen lényegi tulajdonságon belül azonban nagyon különbözők. A művészetek közti különbségek esztétikai elmélete fontos dolog. Mindabban rokonok, amit specifikumként tárgyaltunk. Minden művészeti ág közös tulajdonsága: tárgyában emberközpontú totalitás; eszméjében a különösség fokán van; kifejezési formája a művészi kép.” Így kezdődik a második problémakör. – Beszéljünk a szobrokról is. Hol találhatók köztéri szobraid, és kit ábrázolnak? – Sorolom: Gyergyószentmiklós főterén látható a három és fél méter magas Szent Miklós-szobor, a gyilkostói Oltárkőn áll egy hétméteres keresztem, a város határában, a Gac-oldal aljára egy tízméteres, gerendákból összeácsolt keresztem került, a székesfehérvári honvédek tömegsírja mellett. Az örmény származású dr. Fejér Dávid portréja a kórház előtt látható. Gyergyóremete központjába, a helység szülöttének, Cseres Tibor írónak a domborműve került, a község katolikus templomában a Herczeg Ferenc által festett mennyezetfreskót újítottam fel. Volt egy térplasztikám a város központjában lévő szökőkútban, amit kidobtak, később a Szent Miklós-szobromra mondták ki három alkalommal a száműzetést-elköltöztetést főtérrendezés ürügyén – majd minden ellenkezésem ellenére szürkére mázolták. És ami hiányzik: 2006. augusztus 23-án benyújtottam egy kérvényt az RMDSZ-hez és az önkormányzathoz, adjanak helyet egy ’56-os emlékműnek. Erre mai napig sem kaptam választ. S hadd mondjam el, néhány éve tanácsi határozat nélkül vágták ki tőből egy ötméteres csőgömb kompozíciómat a Virág negyedben. (Egy Péterváron atomfizikát végzett kollégám számította ki, hogy milyen szögben kell összehegesztenem az egyenes csöveket, hogy szabályos gömböt alkossanak; ez lehet a Vasarely műveire utaló térkompozíció. Világpremier a maga kategóriájában.) Esetemben az önmeghatározás: „ez a democsokrácia lebuktatandók mázlija” teljes színpompájában nyilvánul meg. – Voltál a Figura Stúdió díszlettervezője (is); mikortól datálódik kapcsolatod-szerelmed a színtársulattal? – Egyoldalú vonzalom volt, amit elszabotáltak. Aztán 2002 januárjában lapátra tettek, munkanélküliként a Tanulók Házához nyújtottam be kérvényt, hogy tanárkodjam. Ideiglenes kinevezésemet érvényteleníttették, akkor kezdődött szobraim kálváriája is. Máig tart megörökölt földjeim visszaadásának huzavonája, amit azzal tetéznek, hogy a jó helyen lévő, és általam visszaigényelt területeket másoknak mérik ki, a beerdősödött területeket pedig tarvágással intézték el. Feleségem, Gál Éva Emese grafikus, kilenckötetes költő, 2004-ig a Romániai Magyar Szó tudósítója volt, három interjú miatt egy fenyveskezű patrícius 2001 januárjában beperelte becsületsértés címén. Pert nyert, mégis kipenderítették az újságtól, a Vaskertes Iskolában oktatott, s megbuktatták óraadásból, hogy ne lehessen kinevezett pedagógus. Ennyi megpróbáltatást a szekuritáté sem talált ki ellenünk! Ha visszakaptam volna az eladható területeket, több szobrom lenne. „Csutakerdőm fekete, / ködruhás kísértete / leng ’sohamár’ szobraim / sehol-talapzatain.” És kézirataink sem halmozódnának… – Valahol olvastam, a szobrász, mikor egy nagy történelmi személyiség szobrát készíti, az arcmását formázza, mivel a „kép” a domináns elem, a többit saját énjéből adja hozzá. Te hogy vagy ezzel? – Itt is muszáj, hogy érvényesüljön a két fő szempont: a mit és a hogyan. Az ábrázolt személyiség egyedisége és a szobrászat általános műfaji követelményei kell ötvöződjenek. Saját szubjektivitásommal ezt szolgálom. Így válik a látvány művészi képpé. – Térjünk át irodalmi munkásságodra. Szinte annyira vagy elismert képzőművész, mint elismert költő és filozófus. Mikor írtad első versed, s hány jelent meg nyomtatásban vagy irodalmi portálokon elektronikus formátumban? – Középiskolás koromban fordítottam egy kötetnyi verset, egyik kéziratpéldányom a bukaresti földrengés idején (1977) tűnt el, a másikat, egy sokak számára nem szimpatikus szerkesztő „veszítette el”. Viszont az elismertségemmel van egy kis bibi. Amikor kiderült, hogy a főtéri szobromat el akarják költöztetni, még a helyi plébános sem nyilatkozott. Amikor a Hargita Megye Tanácsa támogatta esztétika könyvem megjelentetését, két megyeközpont egy-egy nyomdája utasította el a kivitelezést. Ez akkor volt, amikor kiderült, hogy én vagyok a szerző. Csak a Magyar Elektronikus Könyvtár „fogadott be” néhány kéziratot. Köztük van a Váci Mihály költészetét elemző tanulmányom is. (Talán nem áll messze Szilágyi DomokosArany János-, és Lászlóffy AladárSzabó Lőrinc-monográfiájától.) Szegeden jelent meg a költő születésének 90. évében; egykori diákomnak, dr. Pál Elemérnek és kiadójának maradok érte hálás. És Beke Sándornak, aki az Erdélyi Tollban közölt részleteket Fülep Lajos munkásságát elemző tanulmányom bevezetőjéből. Idén a tavalyelőtti verstermésem következik – interneten is olvashatók. – Tehát összegezzünk: nálad párhuzamosan halad(t) képzőművészeti életed, pedagógusi pályafutásod, költői-lírai gondolataid versbeöntése. Hogyan sikerült ezt az egészet egységes harmóniába terelned és művelned? – Mivel elméleti okoskodásaim központjában az esztétikai valóságok állnak, azok pedig társművészeteken átívelő törvények, nincs úgynevezett törés a különböző területek között. Váci-tanulmányom hozadéka: verseim líraisága körvonalazottabb lett. – 1990 után szinte minden évben jelent meg írásod egy-egy Korunk-számban. Mi kapcsolatod volt a kolozsvári folyóirattal? – Korunk-béli jelenlétemet Aniszi Kálmán segítette, később Kereskényi Sándor, A Hétnél pedig a 2015-ben elhunyt Adonyi Nagy Mária figyelt fel rám. Közben összegyűlt egy kötetnyi próza, vers, kiállításokkal foglalkozó cikk. – Feleséged, Gál Éva Emese szintén képzőművész, elismert, sokat publikáló költő, nagyszerű szerkesztő. Szoktatok egymásnak tanácsot adni, egymás alkotásait véleményezni, bírálni, vagy építő gondolattal segíteni? – Természetesen. Festő-költő lányunkkal sem kivételezünk. Neki decemberben jelent meg első kötete, főiskolás éveiben tizenkét Picasso-repró festői értelmét, plasztikai jelentéseit fogalmazta át alanyi lírává. Megemlíthetem egyik művészetis osztálytársamat, a közeli Borszéken élt és költővé vált Kamenitzky Antalt – tavalyelőtt késő ősszel bekövetkezett halála napjáig tartottunk vers-diskurzust. – Két bejelentett találmányod van, melyek ezek? – Másfél. Az első: három öröknaptár; 1985-ben “ártunk és ormányunk” nem nyomtatott a következő évre naptárt, magamnak kellett januárban rögtönöznöm a tanterv elkészítéséhez egy naptárfélét, aztán ezt elkezdtem tökéletesíteni. Ennek következtében van egy nyolcszáz évre, egy ezerkétszáz évre és egy száznegyvenkétezer évre szóló változat. Egyik barátommal közösen egy műszaki témát találtunk ki. – Korábban beszéltünk Földes Lászlóról. Milyen emlékeid vannak róla, mennyire aktuálisak FL gondolatai? – Stefano Bottoni jelentetett meg egy tanulmányt az ’56-os forradalom erdélyi kihatásairól, miután megtalált egy 1958-ban magyarul írt feljelentést Földes László kijelentéseiről. Ezért tíz éven át nem közölhetett! A Hét indított egy véleményháborút, próbáltam hozzászólni, amiből ezt-azt idézett az a szerkesztő, aki korábban elmismásolta versfordításaimat. Máshol sem akadt lehetőség, hogy nyomdafestéket lásson. Ahogy Földes László nem közölhetett tíz éven át, úgy a róla megfogalmazott véleményem sem jutott nyilvánosságra. Földes László a társművészetekre egyaránt érvényes esztétikai valóságok ismerője volt, a szépirodalomra vonatkozó alapgondolata pedig a Schiller által 1794. augusztus 23-án Goethének küldött leveléből olvasható ki. Ehhez a vonulathoz tartozott az 1885-ben született Fülep Lajos is. Fülepnek mai napig vannak értékelői, Földessel csupán magam foglalkozom. Mivel még nem jutott a kompilált esztétikája nyomdába, egykori tanítványaitól még várok fennmaradt jegyzeteket, egyelőre csak a képzőművész-kollégáktól kaptam, jó volna zenész hallgatóitól is kölcsönözni. Előadásainak megjelentetése hozzáférhetőbbé tenné kötetbe gyűjtött értékes írásait sokak számára. – Egy másik tanulmányodban Váci Mihály költészetét elemzed Túlzás a szép címmel. Kérlek, foglald össze a Szegeden megjelent kötet üzenetét. – Ebben is az esztétikai valóságokra összpontosítottam, azok jelenségi és lényegi kettősségére, azaz: a mit és hogyan dialektikájára. Könnyű dolgom volt, mert Váci a legköltőibb költőnk, alkotóként ő mondott alapvető, megfellebbezhetetlen igazságokat az alkotófolyamatok törvényszerűségeit leíró művészi általánosításról. Munkássága hagyományteremtő lehetne. – Hol jártál Európában, s hová szeretnél még eljutni? – Budapestig jutottunk el nejemmel 80-ban és ’82-ben. Mostanában már nem kívánkozom Európa más fővárosainak múzeumaiba. – Milyen elismerésben részesültél az elmúlt 70 év során, minek vagy tagja? – Elsősorban a szekuritátét túlszárnyaló „fenyveskezű” patríciuscsapat részesített nem kívánt „figyelmében”, amiről mondtam már néhány szót korábban. Tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek. Elméleti munkáim fogadtatása hézagos. Nemrég sikerült egy családi honlapot nyitnunk, a következő címen vagyunk látogathatók: www.emil.burjangal.ro; https://www.evaemese.burjangal.ro; https://www.eniko.burjangal.ro Székely Ferenc Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. február 18.GAAL GYÖRGY A KINCSES VÁROS TEMETŐINEK KRÓNIKÁSAKÉNT TÁRJA FEL A KÖZÖSSÉG TÖRTÉNELMÉTKALANDOZÁS KOLOZSVÁRI SÍRKERTEKBEN Az enyhén emelkedő, hullámzó domb oldalán, dús lombú fák közt elterülő kolozsvári sírkert, a Házsongárd a magyar kultúra igazi panteonja. 1585 óta temetkeznek ide a kincses város polgárai. Híres személyiségek nyugszanak itt, köztük a zsoltárköltő Szenczi Molnár Albert, az enciklopédiaíró Apáczai Csere János és holland felesége, Aletta van der Maet, a betűmetsző és nyomdász Tótfalusi Kis Miklós, az orvos és nyelvész Gyarmathy Sámuel, a néprajztudós Kriza János, a múzeumalapító gróf Mikó Imre, a Marianum Leánynevelő Intézet építtetője, Hirschler József, a költő Reményik Sándor és Dsida Jenő, az író és politikus gróf Bánffy Miklós, az építész és író Kós Károly, a színművész Szentgyörgyi István, a grafikusművész Gy. Szabó Béla, hogy csak néhányat említsek. Sokan és sokat írtak már róla, például Jakab Elek, Herepei János, Lászlóffy Aladár, de a legtöbbet Gaal György publikált a témáról. Saját bevallása szerint az 1960-as évektől járja a sírkertet, és az 1970-es évektől vált krónikásává, de már az 1990-es évektől felmerült az igény, hogy a történelmi temetőn túli részeket, sőt a többi kolozsvári sírkertet is jó volna feltérképezni, hiszen a XX. század második évtizedétől több jeles személyiség itt kapott nyughelyet. A XIX. század végén egyre inkább szűknek bizonyult a temetkezésre használt terület, ezért már a gróf Béldi Ákos főispán elnökletével 1892. február 26-án megtartott ülés elhatározta, hogy a Házsongárdi temetőt kibővítik, és erre azt a 15 holdnyi területet használják, amely a temetőkert fölött terül el, és amelyet a város erre a célra már korábban megvásárolt. A határozat meghozatalától azonban elég sok időnek kellett eltelnie a tulajdonképpeni használatba vételig. A Házsongárdi új temető feltérképezésére Gaal György 2013 nyarán vállalkozott, és ugyanebben az évben járta be a Kismezői temetőt is. 2014 nyarán pedig a négy zsidó temető következett. Sok nehezítő körülmény ellenére, alapos és aprólékos gyűjtőmunkával sikerült rögzítenie az adatokat. Minden fontosnak ítélt sír feliratát lemásolta és lefényképezte, folytatólag a legjelesebb személyiségek rövid életrajzát is felkutatta. Erről a feltáró munkáról számol be A Házsongárdtól a Kismezőig című, a Kolozsvári sírkertek a XIX−XX. századból alcímű, az Exit Kiadónál tavaly év végén megjelent, számos színes és fekete-fehér fényképpel illusztrált könyvében. A Házsongárdi új temető szemrevétele során kiderült, hogy a városnak már az 1910-es években gondja volt rá, hogy az új temetőrészt parkosítsa és mérnökileg megtervezze, ugyanis az egyes táblák, köröndök a magyar ábécé betűivel vannak megjelölve. Sajnos azonban, amikor ez az új temető is betelt, az 1980-as években megkezdték az egykori sétányok és utak betemetését. Így az egykori ösvényekről csak a rajtuk hosszában fekvő sírok árulkodnak. 1914 szeptemberében az új temető feletti részben nyitották meg a Hősök temetőjét, ahova az első világháború végéig sok halottat temettek. A Hősök temetője és a köztemető között megmaradt szabad részbe később a szovjet elesettek parcellája került. A könyv külön és kiemelten foglalkozik a Kismezői vagy más nevén Kalandos temető történetével, felosztásával, első világháborús emlékoszlopával, amelyet a Kolozsvár-hídelvei Református Földész Kalandos Temetkezési Társulat emeltetett 1943-ban. Az emlékmű a városban egyedüliként ma is áll, és magyar nyelvű felirata szerint a magyar királyi 21-es honvéd gyalogezred, a császári és királyi 51-es gyalogezred, valamint a császári és királyi 2-es, 23-as, 82-es ezred hősi halottainak emlékére állították. Egyébként ez a temető szintén több évszázados múltra tekint vissza, alig két évvel fiatalabb a Házsongárdinál. Az 1587. február 22-én kelt német nyelvű ajándékozási levél szerint Paul Fleyscher városi polgár a hídelvei Kalandos társulatnak adományozza szőlőjét temető céljaira. A kolozsvári hóstáti földművesek jellegzetes szervezkedési formája, a Kalandos társulat gyökere a középkorig nyúlik vissza, amikor is a céhekben dolgozó „kalandosok” egy-egy templom oltárát gondozták, és minden hónap első napján gyűléseztek. Nevüket e nap latin „Calendae” nevének ragozott alakjából (Calendis) alakították ki. Míg e társulatok a XIX. században Európa-szerte kihaltak, a hóstátiak társulatai a XX. század közepén is működtek, tevékenységük a temetések megszervezésére irányult. A könyv második része a zsidó sírkertek történetét mutatja be széles történelmi kitekintéssel. Előbb a zsidóság kolozsvári megtelepedéséről és a városban betöltött szerepéről, sorsáról, majd a zsidók egyik legismertebb szerveződésének, a Szentegyletnek, héber nevén a Hevra Kádisának a működéséről olvashatunk, amelynek legfontosabb feladata a halottak hagyományok szerinti felkészítése és elhantolása volt. Kolozsváron négy zsidó temető található. A legrégebbi a XIX. század közepén, a legújabb a XX. század második negyedében jött létre. A legrégebbi a Házsongárdi temető történelmi részéhez kapcsolódik, ezt Balassa utcai temetőként ismerik a helybeliek. Két újabb a XX. században megnyitott Házsongárdi új temető szélein helyezkedik el, ezek közül az egyik a Tordai úti régi ortodox temető, a másik az új neológ temető. A legújabb, a negyedik, az új ortodox temető a Tordai úton kissé távolabb fekszik. Az újonnan számba vett kertek síremlékei külön-külön és együttesen is kőbe vésett dokumentumai a kolozsvári lakosok és városi közösségük viszontagságoktól nem mentes újabb történetének. A szerző ennek a történetnek a feltárt, értékes adataival az érdeklődő olvasókat a bővülő kolozsvári panteon még részletesebb, még behatóbb megismerésére készteti. Kabán Annamária Gaal György: A Házsongárdtól a Kismezőig. Kolozsvári sírkertek a XIX−XX. századból. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2016. Magyar Idők 2017. március 7.Beszélgetés Böszörményi Zoltán József Attila-díjas költővel, íróvalMindent az íráson keresztül látok Mikor megkaptam kérdéseidet, Karinthy Frigyes 1938-ban megjelent kiadatlan Naplóját és leveleit lapozgattam. A Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. gondozásában látott napvilágot, Asher Oszkár rendezte sajtó alá, Babits Mihály írt hozzá előszót. Nem emlékszem, mikor került hozzám a kötet, csak arra, hogy predeáli villámban találtam rá újra. Ezt azért említem meg, mert számtalan értékes dolgot gyűjt össze az ember az évek alatt, s ha többlaki, mint magam, hajlamos a feledés bugyraiban elhagyni értékeit. Talán azért is kötődöm annyira Karinthy Frigyeshez, mert gyermekkori olvasmányaim egyik legnagyobb élményét jelentette az Így írtok ti stílusparódia-kötete. Még ma is kuncogva emlékezem, miként szólt Jónás könyvének szerzőjéről, Dante fordítójáról, akit Babits Bihálynak nevezett: Született Szekszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szekszárdra, nehogy »Szekszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem« című leendő versében az alliterációt elrontsák. - Szeretted az iskolát? - Aradon, a Kapa (ma Căpitan Ignat) utcai iskolába, a Kilin-akadémián kezdtem az első osztályt. Mindig is szerettem iskolapadban ülni, de soha nem voltam kitűnő tanuló. A hatvanas évek végén kerültem vissza Aradra, mert hét évig a Kolozsvári Balettintézet növendéke voltam. Ott sem voltam kimagasló táncos, de koreográfusnak, gondolom, jó lettem volna. Kiváló tanároknak örvendhettem: Szántó Andrásnak, Dombi Istvánnak, Valkay Ferencnek, többek között. Életem legszebb és mondhatnám, legmozgalmasabb hét évét töltöttem Kolozsváron. Két színházba jártam, két operába, minden héten kötelezően hangversenyekre, mert Zsizsmann zongoratanárnőm ezt szigorúan megkövetelte. Művészet- és balett-történetet tanultunk, történelmi és karaktertáncot. Két irodalmi kört látogattam, és akkor kezdtem el verseket és novellákat írni. A Napsugár szerkesztőségében Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor foglalkozott velem. A hatvanas évek elején jelentek meg első verseim és karcolataim a fent említett gyermeklapban. Büszkén mutattam osztálytársaimnak, tanáraimnak. Azt hittem, van valami különleges abban, ha az ember írásait kinyomtatják. Sokkal később fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy nem a dicsőségért írunk, hanem mert valami fontos mondanivalónk van, s ezt – élményt, sorsot, mágiát – másokkal is meg akarjuk osztani. Azt, hogy mit gondolunk minderről, s azokról, akik megélik mindezt. Nemcsak az írást tanuljuk, hanem az írás is tanít bennünket. Nietzsche mondta valahol, ha sokáig nézi az ember az örvényt, egy idő múltán az örvény is visszanéz rá. Az ide vezető gondolat-ösvényeken akkoriban kezdtem el járni. - Miért nem lettél balett-táncos? - Apám hét év után kivett a balettintézetből. Szobafestőt akart belőlem faragni, mert az jól keres. Bár ő is íróember volt, remek riporter, annyira megkeserítették személyes tapasztalatai, teljesen kiábrándult az idealizmusból, az álomszerű vágyódásból, sikertelen próbálkozásaiból, fontosabbnak tartotta az anyagiakat, ontológiailag feleslegesnek a művészetet. Nem balett-kóristának, hanem sikeres, jól menő szobafestőnek szeretett volna látni. Végül egyikből sem lett semmi. Aradra 1968-ban kerültem vissza. Mivel napközben különböző építőtelepeken dolgoztam, a líceum utolsó két osztályát esti tagozaton végeztem a mostani Csiky Gergely Főgimnáziumban. Tizenhét és fél évesen ott is érettségiztem. Nagyon jó tanáraim voltak: Sántha Alajos, Erdélyi Károly, Réhon József, Nagy Olga, Kapostyák Veronka, Amigó Sándor, Steinhübel Magda, Husztik Katalin, Kálnoky Ágnes. Emlékszem, érettségi előtt Jámbor Gyula, az akkori Vörös Lobogó napilap munkatársa – később kollégák lettünk – ellátogatott az osztályunkba, s megkérdezett engem is, mi szeretnék lenni, ha végeztem? Ahányszor eszembe jut ez e jelenet, elmosolyodom, mert akkor egy álmodozó, József Attilát, Radnóti Miklóst, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Váci Mihályt, Somlyó Györgyöt, Bari Károlyt olvasó siheder górcsövével a világot a költészeten, irodalmon keresztül láttam, nem sejtettem, mennyi megpróbáltatás, küzdelem, csalódás – és valljam be, öröm is – vár rám. - Miként és mikor kerültél Kanadába? - Ezt elmondani egy regényt kellett megírnom. A Regálban erről részletesen szólok. Írás közben igen fájdalmas és lélekfárasztó élmény volt újra megtapasztalnom, amit egyszer már átéltem. Igen nehezen haladtam előre a szöveggel. Nem naplót, hanem a valóság és az álom keverékéből fikciót akartam alkotni. Messze elkerülni a személyes tapasztalatot, a traiskircheni menekülttábort, kívülről tekinteni magamra, mintha nem velem, hanem valaki mással történnének a dolgok. Az ámokfutásról, a félelemről, a kilátástalanságról, de ugyanakkor a reményről is akartam szólni. Arról is, hogy a mindenkori politikai hatalom – az én esetemben a diktatúra – ideig-óráig legyőzi az embert, de ha valami csoda folytán szorításából élve szabadul, akkor bizakodhat, remélhet. Traiskirchenben regisztrálnia kellett a menekültnek. Három lehetősége volt: Amerika, Ausztrália és Kanada. Én minél messzebbre, Ausztráliába akartam menni. A véletlen vagy a sors végül is nem oda irányított, hanem Kanadába. - Mit csináltál ott, mivel foglalkoztál? - Calgary-be, Alberta provincia egyik legnagyobb városába kerültem 1984. április 12-én. Éppen véget ért a kőolajboom, nagy volt a munkanélküliség. Mégis sikerült munkát találnom. Igaz, majdnem éhbérért, három dollár húsz cent órabérért sikerült egy városszéli hatalmas szállodában elhelyezkednem. Abban az időben három dollár ötven centbe került egy üveg sör. Adófizető lettem. Beadhattam a kérelmem a családom kihozataláért. Az éj puha teste című regényemben Tamás alteregóm tapasztalatait írom meg. Az ő sorsát alakítom, mintha az enyémet. Szeptemberben azonban tovább kellett állnom, mert bizonytalanná vált munkahelyem, s nem akartam, hogy nekem mondjanak fel, inkább én adtam be a felmondásomat. Kegyetlen, gazdaságilag labilis világban éltem. Megtörtént egyszer, hogy munkába menet, a szemközti járdára egy test zuhant. Valaki levetette magát a tizedik emeletről, mert a gazdasági válságban mindenét elvesztette. Ezt és azt is, hogy ki volt az illető, másnap az újsághírből tudtam meg. Tehát felmondtam, és Torontóba autóztam egy lengyel családdal, a tulajnak volt gépkocsija, de nem volt jogosítványa. Nekem igen. Emlékszem arra a szeptemberi napsütötte délutánra, amikor megérkeztünk, a Concord szuperszonikus gép tartott bemutató repülést a város felett, este pedig Brian Mulroney, a Kanadai Progresszív Konzervatív párt színeiben az ország 18. miniszterelnöke lett. Ettől a naptól kezdve felfelé ívelt a pályám. Hat dollár ötven centes órabérrel munkát találtam egy autóalkatrészeket gyártó Magna-leányvállalatnál. A következő évben, nagy szerencse folytán megérkezett családom is. Ugyanis a szocialista Romániának a Most Favored Nationstátusáért teljesítenie kellett a kivándorlási kvótát, így feleségem és Melinda lányom több ezer más szerencsés emberrel együtt gyorsított eljárással elhagyhatta az országot. Később munkahelyet cseréltem, egy Chevrolet-Oldsmobile autószalonban kereskedő, majd menedzser lettem. Beiratkoztam a York Egyetemre, melyet négy év után el is végeztem. A Torontói Magyar Ház rádióadásait szerkesztettem és vezettem három évig, majd a Canadian Broadcasting Corporation nemzetközi rádió magyar adásának torontói tudósítója voltam. Az egyetem elvégzése után (1991) marketingcéget alapítottam. - Mikor jöttél vissza, miért? - Nyáron, 1991-ben vettem a bátorságot, hogy visszatérjek Aradra. Anyámat, apámat, testvéreimet látogattam meg. Mondanom sem kell, hogy a kürtösi állomásra érkezve torkomban dobogott a szívem, s csak akkor nyugodtam meg kissé, amikor a vonat újra elindult. Nem tartóztattak le! Az év decemberében, László öcsémmel kft.-t alapítottam, s Tungsram-termékek kereskedelmével kezdtünk foglalkozni. Akkoriban a romániai fényforrásgyárak szegényesen látták el a hazai piacot, mert kifizetődőbbnek tartották majdnem egész termelésüket külföldön értékesíteni, mivel a kapott valuta beváltásával, az évi öt-hatszáz százalékos infláció mellett, jobban tudtak gazdálkodni. Az első áruszállításunkon tizennégyezer dollárt kerestünk. A következő tizennégy hónap alatt készpénzben és áruban több mint kétmillió kétszázezer dollár hasznunk volt. Ebből vettük meg Bukarestben a csőd szélén álló, a Phare-programban felajánlott Electrofar lámpagyártó céget. Ebből lett aztán a Luxten Lighting Rt. Csodálatos évek voltak. Megtanultam a fényforrásgyártás technikáját, gépeket vettünk, a nemzetközi piacon a világ legnagyobb lámpagyártó cégeivel versenyeztünk. Megvettük a temesvári AEM mérőműszereket gyártó vállalatot. Rendkívül tehetséges mérnökökkel, munkásokkal dolgoztam együtt, olyan technikai megoldásokra és bravúrokra voltunk képesek, amelyekre ma is büszke vagyok. - Honnan a mecénási ötlet? - Torontóban azt láttam, hogy a szórványban, kisebbségben élő magyarok szívesen mennek egy olyan központba, mint a Magyar Ház. Innen született a Jelen Ház ötlete. Januárban volt tizenhat éve, hogy átvettük. Kimondottan kulturális központnak gondoltam, nyomdával az alagsorban, de menet közben változtak a dolgok, azért lett terasza, vendéglője, multifunkcionális, esküvőknek, keresztelőknek, más rendezvényeknek otthont adó terme. Színházat is indítottam, de megfúrták, sőt még ország-világ előtt meg is feddtek érte, mondván, ne összpontosuljon túl sok kulturális erő a kezemben. De ugyanazok, akik ellenem gondoltak, nem nyúltak a zsebükbe, amikor a Jelen napilapot kellett volna megmenteni, nagy gálánsan rám bízták. Ezt nem rosszallóan mondom, de ha már erről esett szó, nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem. Tizennyolc éve finanszírozom a Nyugati Jelent. Kezdetben nagy erővel, sok pénzzel fogtam munkához. Újságíró kollegáim segítettek, tanáccsal, sok-sok, nagyon sok munkával, egyéni áldozattal. Az, hogy ma is van Aradon napilap, az ő önfeláldozásuk nélkül nem sikerült volna. Tizenhatodik évébe lépett az Irodalmi Jelen. Önálló, országhatárokon túllépő, irodalmi-kulturális havilappá nőtte ki magát. Digitális kiadása naponta frissül, havonta két nyomtatott száma lát napvilágot. Az egyik a Nyugati Jelen nyolcoldalas irodalmi melléklete, a másik könyvformátumú, 120-150 oldalas irodalmi lap. Igen, mindez pénzbe kerül. Az évi kiadások kis részét vendéglátói tevékenységünkből fedezzük, a többit én állom. Ez évi százhúsz-százharminc ezer eurót tesz ki, de ez az összeg nem tartalmazza a Jelen Ház állandó karbantartási-fejlesztési költségeit. Tehát itt haszonról nem is beszélhetünk. Szívesen költekezem, hiszen az Isten megajándékozott, nekem is kötelességem ebből a magyar közösségnek valamilyen formában adni. Nem tudom, hogy a város magyarsága mennyire becsüli ezt, de gondolom, nem teszek kedvük ellenére. - Miért váltál meg gyáraidtól? - Ebben is van valami sorsszerű, amit én egyéni tragédiaként éltem meg. A hivatalos, újságokból ismert verzió szerint 2003 decemberében eladtam a részvényeimet a gyáraimat menedzselő kollégáimnak potom tizenöt millió dollárért. De ez a változat nem tartalmazza azt a tényt, hogy negyvenhat millió dollárnyi nekem járó osztalékot nem vettem fel, valamint azt sem, hogy részvényeim harminchét százaléka, a gyárak és ingatlanok piaci értéke barátok között is negyvenmillió dollárt ért. A bibliai Jóbbal együtt elmondhattam, Isten adta, Isten vette el. - Ekkor tértél vissza az irodalomhoz? - Igen, ez volt az a fordulópont, amikor felhagytam az üzleti élettel, s visszatértem első szerelmemhez, az irodalomhoz. Eleinte igen nehezen fogadtattam el környezetemmel a paradigmaváltást. Mindenki gyárosként ismert, s nem mint versfaragót. Bebizonyosodott, az irodalom is olyan mesterség, amelyet sokáig kell űzni, hogy megismerjenek. Vannak szerencsések, akiknek egy csapásra ez sikerül. Én ennek ellentéte vagyok. Nagyon sok munkával kevés babért szereztem. Talán azért is, mert későn, majdnem ötvenöt évesen kezdtem el újra. Amit valamikor úgy hittem, megtanultam, újra kellett tanulnom. Léteznek őstehetségek, én nem tartozom közéjük. Tizenkét év alatt három regényt, két novellás-, hét verseskötetet írtam. Díjakat is kaptam. Az éj puha testéért Gundel-díjat. Krasznahorkai László és Grecsó Krisztián elől vittem el a trófeát. Szinetár Miklós a díjátadón elismeréssel szólt regényemről. A temesvári Romániai Írók Szövetségétől is két kitüntetést kaptam, József Attila-díjat is az elmúlt években, s irodalmi munkásságomért a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjével ajándékoztak meg. - Tudtommal külföldön is kiadták regényeidet. - Az első román nyelvű verseskötetem, O sumă de sonete (Szonett-csokor) Șerban Foarță és Gábos Ildikó fordításában jelent meg. Ildikó fordította románra két regényemet, Az éj puha testét és a Regált is. Mindhárom a temesvári Brumar Kiadónál jelent meg. Idén, szintén Gábos Ildikó fordításában Fum (Füst) című novelláskötetem van a nyomdában. Kanadában a torontói Exile Editions kiadásában angol nyelven, az amerikai Sohár Pál fordításában a Far from nothing (Vanda örök, Gondolom, hogy létezem) című regényem jelent meg. Dublinban pedig két évvel ezelőtt Club at Eddy’s Barcímmel Az éj puha teste látott napvilágot. Megjelenésekor a londoni Goodreads legnépszerűbb könyvismertető honlapon a hónap legjobb könyve elismerést kapta. Oroszországban három regényemet adták ki Jurij Guszev fordításában. Franciául Manolita Dragomir-Filimonescu átköltésében a párizsi L’Harmattan Kiadónál La peau du rien (A semmi bőre) című verskötetem jelent meg, tavaly pedig Németországban a hallei Mitteldeutscher Kiadó gondozásában, Hans Henning Paetzeke fordításában Regál c. regényemet adták ki In den Furchen des Lichts ( A fény barázdáiban) címmel. - A verset vagy a prózát szereted jobban? - Mindkét irodalmi műfajnak megvannak a kihívásai. Nagyon kevésszer fordult elő velem, hogy regényírás közben verset írtam, s ez fordítva is igaz. Ha az ember benne él a regényben, akkor csak azzal foglalkozik, egész léte a történet körül forog. A regényt írja az ember, s aztán azt veszi észre, hogy a regény is írja az író életét. Amolyan máraisándoros szindróma ez, mágia, amely rátelepszik gondolataira, cselekedeteire, egész életére. Miközben az író alakítja szereplőinek életét, azon kapja magát, hogy ők is befolyásolják a sajátját. Átveszik rögeszméit, töprengéseit. A vers is külön világ. A forma pedig meghatározó szerepet játszik benne. Szerintem nincs olyan, hogy modern költészet. Csak egyféle költészet van, s az maga a költészet. Persze kirándulni minden műfajban lehet, bejárni a magaslatokat, és mély szakadékokba zuhanni. A repülés, a zuhanás maga az élet. S ezzel lehet játszani, bíbelődni, fontoskodni körülötte. Az író meghatározza művét, de műve is visszahat rá. Kohézióban, szimbiózisban élnek. - Prózai világunkban van-e létjogosultsága a lírának? - Mindennek van létjogosultsága, aminek értelmes haszna van. A versben is éppúgy lüktet a gondolat, mint a prózában. Ha eszközökben, formában különböznek is egymástól, üzenetben kéz a kézben járnak. Az ember azért olvas, hogy olyan világokat, tájakat ismerjen meg, ahol előtte nem járt. Egzotikumaiban, látásmódjában a jó irodalom nemcsak szórakoztat, de ugyanakkor munkát is ad. Az olvasásnak, az írásnak rituáléja van, szentsége, törvénye és szabadsága. Van, aki nem szereti Dosztojevszkijt, például, vagy Thomas Mannt, urambocsá’ Krasznahorkai László regényeit. Nem a műben van a hiba. Az olvasónak be kell fogadnia az írást, rá kell hangolódnia, be kell lépnie abba a világba, mely előtte kitárul. Ha ez valamilyen okból nem sikerül, újra kell próbálkoznia. Ezért minden műnek több olvasata van, s ez függ a befogadó lelki, nyugalmi, érzelmi és értelmi állapotától. - Milyen a viszonyod pályatársaiddal? Sajnos keveset élek otthon, Erdélyben és Magyarországon. Monaco és Barbados között ingázom. Messze esem a magyar irodalmi történésektől, így szereplőitől is. Ez az önkéntes száműzetés, elszigeteltség sokszor rányomja kedvemre a bélyegét. Az ember barátokat csak úgy tud szerezni, ha közöttük él, együtt szívja velük a levegőt. Könyveiket, megjelent dolgaikat olvasom, de kevés alkalmam van arra, hogy nyugodtan el is beszélgessek velük. Pedig nekem, a tollforgatónak, erre is szükségem volna. Így csak sok olvasással mérem az irodalom pulzusát. - Példaképeid? - Weöres Sándor, Orbán Ottó, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Nagy László, Pilinszky János, Ágh István, Csoóri Sándor. De folytathatnám. - Vannak igazi barátaid? - Szerintem az igazi barát az, aki jóban-rosszban veled van. E kritérium szerint igen, vannak barátaim. - Szereted az embereket? - Igen, nagyon szeretem őket. Mindenkiben elsősorban a jó tulajdonságokat keresem. Hiszek nekik, és hiszek bennük. Ez velem született tulajdonság. S ez az évtizedek során sem változott, még akkor sem, ha sokan bántottak, becsaptak, elárultak és megtagadtak. De a sértődöttség és a keserűség soha nem hatalmasodott el rajtam, felül tudtam kerekedni ezeken az érzéseken, nem hagytam, hogy befolyásolják az emberek iránti szeretetemet. - Sok irigyed van? - Hát irigylésre méltó vagyok én? Éppen olyan esetlen vagyok és kiszolgáltatottja ennek a világnak, mint bárki más. Soha nem voltam irigy, így el sem tudom képzelni, milyen annak lenni. Ha meg kéne írnom ezt az emberi érzést, nem tudnám hitelesen visszaadni. Tanulmányoznom kéne, olvasnom erről. - Politikai beállítottságod? Vonz-e valamelyik politikai irányzat? - Volt életemnek egy időszaka, amikor úgy éreztem, tévedtem, amiért egyik politikai párthoz sem csatlakoztam. A gazdasági erőt a politikai kötődések és szövetségek erősítik meg, a mindenkori társadalomban a politikának mindig meghatározó szerepe volt és van. A politikai erők határozzák meg, mi történik az egyénnel, függetlenül attól, hogy benne van-e valamelyik irányzatban. Ezt a valóságot, sajnos későn ismertem fel. Az én esetemben az érzelmi kötődések mindig túlsúlyban voltak, nem tudtam megalkudni, a cél érdekében feladni erényt, erkölcsöt. Hittem saját képességeimben és erőmben. De ez nem elég a sikerhez. Ehhez barátok, szövetségesek, kötődések, s nem utolsósorban támogatók kellenek. - Vallás, hit? Egy írónak szüksége van-e Istenre? - Nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem mindig szükségem volt egy metafizikai erőre, mely mellém áll, és megsegít. Tavaly a British Airways menetrendszerű járatán ültem. Londonban szálltunk fel, s Barbados felé tartottunk. Egy órája repültünk, amikor arra figyeltem fel, hogy a gép hirtelen balra kanyarodik. Éreztem, hogy valami rossz történt. Szaladtak a gép szűk folyosóin a légi kísérők. Percek múlva a kapitány bejelentette, hogy kigyulladtak a gép áramellátó csatlakozói, kényszerleszállást kell végrehajtania. Ilyenkor sok minden megfordul az ember fejében. Olyan ez, mint mikor a halálraítélt arra vár, jóváhagyták-e kegyelmi kérelmét. Nem Istenhez kell imádkozni, hiszen ő már eldöntötte, élsz-e, halsz-e. Valami hasznosat kell cselekedni. Gondolkodni. Csak a jóra gondolni. Verseimben sokat foglalkozom Istennel. Már csak azért is, mert fontos tisztáznom kapcsolatunkat. Tudom, amíg bennem él, s gondolom, hogy van, szükségünk van egymásra. Nekem, hogy magam mellett, bennem érezzem, neki, hogy jól érezze magát bennem. Sohasem félni akartam Istentől, hanem bízni benne. Bízni, hinni egy olyan erőben, mely bármennyire is kézzelfoghatatlan, bennem lakik. - Érdekel az ezotéria? Hiszel a földönkívüliekben? - A lélek misztérium. Olyan energiát képes kibocsátani, amely nélkül elképzelhetetlen a belső bolyongás. A gondolat olyan mélyre merészkedik, s olyan különleges utakat képes bejárni, csoda, hogy az ember ép ésszel megússza ezeket a kirándulásokat. A gondolat segíti a lelket az utazásban. Lehetőséget, teret, időt, erőt, tudást kölcsönöz neki. Természetesen, a Földön kívül élnek más, értelmes lények is. Ennek bizonyosságát eddig eldugdosták előlünk, de előbb-utóbb elismert tény lesz. Nincs miért félnünk más, magasabb rendű civilizációktól. Ne a rémület kerítsen hatalmába, hanem a remény, hogy olyan valakik jönnek, akik nem feltétlenül rosszat akarnak nekünk. DNS-ünk meghatároz, gúzsba köt bennünket. Ezért képtelenek vagyunk hosszabb űrbéli utazásra. De ha ezt az „apró” hibát kiküszöböljük, s öngeneráló energiaforrást fedezünk fel, talán mi is évekig utazhatunk az űrben. - Milyen a viszonyod a reáltudományokhoz? - A filozófia (ebből szereztem diplomát) nem reáltudomány, de a logikának nagyon sok köze van a matematikához. Wittgenstein is a nyelv logikai, matematikai kötődését, hasonlóságát vizsgálta. A szillogizmusok is egyféle számtani képletek. Bár állíthatunk velük valótlant is. Például: A ló állat. Minden állat gép. Konklúzió: A ló gép. Logikailag ez rendben, csak a második premisszának az állítása hamis. Ezért a konklúzió is hamis, empirikus tapasztalatunk is ezt támasztja alá. Gyáraimban meg kellett tanulnom a vákuumtechnikát. A fényforrások gyártása ezen alapszik. Egyszerű volt, hiszen a fizikát is a logika működteti. Itt is a törvények, szabályok, kivételek diktálnak. Verseimben másként működik mindez, hiszen szerepet játszom, alteregómmá választom például az olasz atom- és kvantumfizikust, Ettore Majoranát, aki megfejtette az atombomba előállításának titkát. Siheder koromban olvastam Leonardo Sciascia oknyomozó riportját, amelyben Majorana eltűnését, netán halálának körülményeit próbálta tisztázni. Három irányban nyomozott. Egy: a németek elrabolták. Kettő: öngyilkos lett, a tengerbe vetette magát. Három: valamelyik olaszországi kolostorban bujdosik. Tavaly röppent fel a hír, hogy végül is Majorana kolostorban hunyt el. Nos, az ő titokzatos személyét választottam hasonmássá, az ő nevében írtam a Majorana-verseket. Ami pedig Nicola Tesla zsenijét illeti, egyetlen verset szenteltem neki, a Nicola Tesla fehér galambját. - Elfogadod a másságot? - Regényemben, Az éj puha testében a betétregény éppen erről szól. A Vörös Lobogó napilapnál volt egy kollégánk, Kovács Sándor, akit mássága miatt ítéltek el, s zártak börtönbe. Innen vettem az ötletet, ezt dolgoztam fel. Nagyon sokan nem szerették ezt a részt, nem volt türelmük végigzongorázni a sok történést, szereplőt, talán bántó részleteket. Nekem is kutatnom, olvasnom kellett ahhoz, hogy ezt a történetet megírjam. Detektívregényhez hasonló, de mégis, mennyi minden más, emberi van benne. A másság természeti baleset. Senki sem tehet arról, hogy génjeibe hiba csúszott. Manapság, amikor mindenki nyíltan, talán kockázatmentesen bevallhatja szexuális preferenciáját, a témával nyitott kapukat döngetünk. Az más kérdés, hogy fiatalokat szexuálisan ma is el lehet téríteni, meggyalázni, boldogtalanná tenni. Ezzel nem értek egyet. Vádolom a mindenkori társadalmat gyengeségéért, határozatlanságáért, erkölcsi elégtelenségéért. - Gazdag ember vagy? Boldog? - Tudásban, érzelemben, egészségben lehet az ember gazdag, illetve szegény. Mindhárom, ha egyensúlyban van, bizonyos boldogságot kölcsönöz. Nehezen tudok öröm nélkül élni. Az öröm megszerzése, birtoklása kihívással jár. Azt nemcsak megszerzi az ember, hanem adja is. Az örömért áldozatot kell hozni. Az öröm kockázattal jár. Az öröm nem egyenlő a boldogsággal. De a boldogságban benne van az öröm is. Aki örülni tud, boldog is lehet. - Szeretsz olyan interjút adni, amelyben nem irodalmi munkásságodról van szó? - Bármit kérdezel, úgyis az irodalomról beszélek, vagy ahhoz kanyarodom vissza. Mindenről az jut eszembe. Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad) 2017. március 17.Láng ZsoltHERVAY GIZELLA TEMETÉSE Gáll Ernő csak másnap reggel érkezik haza Bukarestből, és a reptérről egyenesen a szerkesztőségbe viteti magát. Amikor belép a szobájába, észreveszi a kartondobozt, megnézi közelebbről, és teljesen paffá lesz. Nem ért semmit, megijed. Behívja a mindenest, kikérdezi, idegesen toporog. Telefonálni nem mer, a dobozhoz hozzányúlni nem mer, a szobából kimenni nem mer. Kiles a dohányszagú függöny mögül, szemerkél a hideg őszi eső. Később behívja Szilágyi Júliát, volt feleségét, aki jóban volt Hervayval. Mit csináljunk? A helyzet valóságos voltát mérhetetlen döbbenetük hitelesíti. Át kellene csempészni az Utunk szerkesztőségébe, mégiscsak ők az Írószövetség Lapja, mondja Gáll Ernő. Szilágyi Júlia azt feleli, nem lehet ide-oda dobálni, tavaly halt meg, és még mindig nincs eltemetve. Ha már egész életében folyton lepasszolták, legalább most ne tologassuk. Gáll Ernő még aznap együtt ebédel néhány pártposztot betöltő íróval, és hosszas egyeztetés után kérvényt intéznek a városi pártbizottság kulturális osztályához, továbbá a bukaresti Írószövetséghez, hogy Hervay hamvait volt férje, Szilágyi Domokos mellé temethessék a Házsongárdi temetőbe. 1983 nyarán a postás értesítőt dob a Házsongárdi temető gondnoki lakásának postaládájába. A gondnok azt hiszi, németországi unokatestvérétől kapott csomagot, elmegy az állomás melletti 2-es postára. Ott ráförmednek, átmegy az 1-es postához. Egészen hátul, a telefonpalota mögött megtalálja a sötét odút, ahol kiadják a csomagot. A Budapesten feladott, szakadozott dobozból egy másik doboz kerül elő, rajta kézzel írt nagybetűkkel: Hervay Gizella, továbbá egy pecsétes papír arról, hogy a hamvasztás hol és mikor történt, illetve egy másik fejléces papír a Magyar Írószövetségtől, amelyben arra kérik a temető munkatársait, gondoskodjanak a hamvak elhelyezéséről. A levél is, az igazolólap is elkoszolódott, alig lehet kisilabizálni a sorokat. A temető gondnoka otthon újból átböngészi a papírokat, aztán az egész csomagot felrakja az irodában egy polcra, ilyen-olyan kimutatások mellé. Szól a néptanácsnál egy ismerősének, de az ügy elsikkad, semmi nem történik. Néhány hét után a gondnok odaadja a dobozt a vejének, aki sofőr a néptanácsnál, vigye be a hivatali ismerőshöz. Mivel a gondnok veje az Ady-Șincai líceumba járt, és az egyik osztálytársnőjétől hallott Hervayról, a csomagot nem viszi föl az irodába, hanem beadja a Korunk földszinti folyosó végében található szerkesztőségébe. A szerkesztőség mindenese fogja, berakja a főszerkesztő, Gáll Ernő szobájába. Gáll Ernő csak másnap reggel érkezik haza Bukarestből, és a reptérről egyenesen a szerkesztőségbe viteti magát. Amikor belép a szobájába, észreveszi a kartondobozt, megnézi közelebbről, és teljesen paffá lesz. Nem ért semmit, megijed. Behívja a mindenest, kikérdezi, idegesen toporog. Telefonálni nem mer, a dobozhoz hozzányúlni nem mer, a szobából kimenni nem mer. Kiles a dohányszagú függöny mögül, szemerkél a hideg őszi eső. Később behívja Szilágyi Júliát, volt feleségét, aki jóban volt Hervayval. Mit csináljunk? A helyzet valóságos voltát mérhetetlen döbbenetük hitelesíti. Át kellene csempészni az Utunk szerkesztőségébe, mégiscsak ők az Írószövetség Lapja, mondja Gáll Ernő. Szilágyi Júlia azt feleli, nem lehet ide-oda dobálni, tavaly halt meg, és még mindig nincs eltemetve. Ha már egész életében folyton lepasszolták, legalább most ne tologassuk. Gáll Ernő még aznap együtt ebédel néhány pártposztot betöltő íróval, és hosszas egyeztetés után kérvényt intéznek a városi pártbizottság kulturális osztályához, továbbá a bukaresti Írószövetséghez, hogy Hervay hamvait volt férje, Szilágyi Domokos mellé temethessék a Házsongárdi temetőbe. Később szólnak Domokos Gézának is. Eleinte egyik szerv sem helyesli a temetést. Hervay több mint öt éve áttelepült Magyarországra, magyar állampolgár lett, azon kívül rég elvált Szilágyi Domokostól, közös gyereküket látogatóba sem szívesen engedte az apjához. Szilágyi Domokos a halála előtti években Nagy Máriával élt együtt, és csak azért nem tudtak összeházasodni, mivel a második felesége, Máté Julianna nem akart elválni tőle. Nagy Mária egy nemrég készült interjúban elmeséli, milyen váratlanul érte őt a Hervay-temetés híre. Egyik délben Lászlóffy Aladár berobogott az Utunk szerkesztőségébe, ahol Nagy Mária is dolgozott. Akkor már mindenki tudott a hányódó „hamvvederről”. Hát, természetesen, oda hantoljuk el Szisz és Kobak mellé, mondta Lászlóffy. „Én nem fellebbeztem. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindegy volt, nem. Csak azt, hogy én is nyugalomra vágytam. Persze, ezzel a szimbolikus tettel a kultuszépítés elkezdődött: a Házsongárdi temető látogatói sosem fogják elemezni, hogy milyen volt a viszony e három ember között, amíg éltek. Őket ez a sír egyesítette. Most már örökre.” A Nagy Máriával készült interjú szövege fölött Nagy Mária fotója látható. A tekintet szomorúan elnéz a távolba, mintha a jövőt fürkészné. Még inkább a megváltoztathatatlan múltat. Vajon ha ellenkezett volna, ha lobogtatja a búcsúlevelet, amit Szisz neki írt, vajon másfelé tudta volna téríteni a postán érkezett hamvvedret? Ha az életet állítja a hamvakkal szembe, ha az ő hátralévő életére hivatkozik, mindarra, ami továbbra is Sziszhez köti, ha beszél sorsszerű egymásra találásukról? Ha arra hivatkozik, hogy ha ő meghal, akkor őt már nem temethetik a mellé, akit a legjobban szeret? Miért akarják, hogy olyan legyen az élete, mint a fáé, amely alól kikaparják a földet? Nem ellenkezett, nem lobogtatott semmit, nem hivatkozott semmire. Csak több mint harminc évvel később beszélt minderről az interjút készítő Víg Emesének. Szisz búcsúlevele is halála után tíz évvel, 1986-ban került nyilvánosságra a Kántor Lajos szerkesztette emlékkönyvben. „Kicsikém! / Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom. / A nálam levő pénzt elküldtem postán. Írok Dósának is, hátha akad valami kibúvó, hogy ne nőm őnagysága happolja föl a pénzt. / Ezen már nem lehet segíteni. Ne legyen lelkifurdalásod – úgysem vagyok már jó semmire. Amint az utóbbi hetek bizonyították. / Mamát, tudom, leveri a dolog, de nincs más választásom. Nem tudom – próbáld vigasztalni. Ha lehet. Bár nem hiszem. / Nem vagyok részeg, és – ahogy mondani szokás – tiszta elmével írom e sorokat. Mint egy hülye gimnazista. / Máthé Julianna őnagyságának ne adj ki semmit. Ezt különben megpróbálom Dósával is elintézni. / Csókollak mindnyájatokat: / Szisz / Kolozsvár, 1976. okt. 27.” Szokatlanul gyorsan megjött a bukaresti engedély, a városi pártbizottság sem ellenkezett tovább. Valószínűleg nem láttak okot az engedély megtagadására. Őrült nő volt, gondolhatták. Öngyilkossága nem lázadás, hanem a gyenge idegrendszer, a labilitás, a zaklatott életmód következménye, és mint ilyen, a temetés engedélyezése a szocialista rendszer elesettek iránti gondoskodásának fényes tanújele. Igen, az elvtársak szerettek a gondoskodó atya képében fellépni. Másrészt az őrültekkel mindig kesztyűs kézzel bántak. Tartottak tőlük, még holtukban is. Annak idején a Szilágyi Domokos temetését megpróbálták szűk körre korlátozni, végül engedtek a nyomásnak. Több százan jelentek meg az Egyetemiek Házában felravatalozott koporsónál, majd vonultak át a temetőbe. Nagy László mondta a sírbeszédet. Sem Hervay, sem közös gyermekük, Kobak, sem a papír szerinti felesége, Máté Julianna nem volt jelen. Csak 2006-ban, öngyilkossága után harminc évvel került nyilvánosságra Szilágyi Domokos beszervezésének ténye. Az öccse, Szilágyi Kálmán, élettársa, Nagy Mária és Stefano Bottoni történész közösen, a Transindex hírportálon közzétett tizenhat Balogh Ferenc fedőnévvel írt jelentést. Az a sok-sok diák, egyetemi hallgató a halottas menetben semmit nem tudott erről. Ismerték a verseket, legtöbben ismerték a költőt személyesen is a rendszeres író-olvasó találkozókról, amikor az Utunk szerkesztőségével ő is el-ellátogatott az iskolákba. Egymás között Szisznek nevezték ők is, itták halk és megfontolt szavait, élvezték, hogy ő még azt is megengedheti magának, hogy egyfolytában cigarettázzon. Egész megjelenését, viselkedését a lázadás színtiszta formájának tartották, most meghatottan, az események megrendült tanújaként álltak a sír körül. A Szisz-kultusz építése már korábban elkezdődött, de a halálával teljesedett ki. Az 1986-ban megjelent emlékkötet tízezer példánya két nap alatt elfogyott, aztán kézről kézre járt. „Mert hittük, hogy a kanti kategorikus imperatívusz szerint írt és élt, s ha választani kellett, sohasem az erkölcsi alapértékek megtagadásával választott”, írta Pécsi Györgyi, amikor 2006-ban kiderült a szörnyű titok. Persze a bűn és bűnhődés sötét labirintusában bolyongó, teljes valójában soha nem látható titokból kihámozható egyéb is, nemcsak a könnyen ítélkezők által megfogalmazott gyávaság, cinizmus és közöny, hanem egy másféle természetű fájdalom, valamilyen ősi, eredendő emberi fájdalom is, az aszkéta sajgóan kemény és könyörtelen szerelme az ember iránt. Ha valaki meghal, el kell temetni. Ha a halottnak volt valamilyen kifejezett kérése, az élőknek illik teljesíteni. Tudomásom szerint Hervay nem rendelkezett a temetéséről. (Sokszor írt búcsúlevelet, de végül mindegyiket összetépte.) Ha nem ír verseket, akkor valószínűleg Budapest valamelyik temetőjében hantolják el. Vajon ki és miért küldette a hamvakat Kolozsvárra? Egyenesen a temetőnek címezve. Temetés postai úton? Halála előtt pár héttel kapta meg a hivatalos iratait, örömmel mutogatta barátainak, hogy megvannak, végre magyar állampolgár lett. És most visszaküldik? Kinek az ötlete lehetett, hogy Kolozsváron kell elhantolni? És vajon javaslata úgy szólt, hogy Kolozsvárra, vagy úgy, hogy Szisz mellé? Vagy úgy, hogy Szisz és közös gyermekük, Kobak mellé? Nem esett még szó Kobak temetéséről. Erről lehet tudni a legkevesebbet. A fájdalom ismeretlen, néma szigete. 1977-ben a bukaresti földrengéskor halt meg. Akárcsak szülei, ő is egész életében ide-oda hányódott. A halakat szerette, meg erdész nagybátyját, akit egyik napról a másikra elvitt egy vírusos agyvelőgyulladás ’76 nyarán. Egy ideig, míg édesanyja szanatóriumban volt, Szisszel, Nagy Máriával és az ő két gyerekével élt Kolozsváron, de ahogy Nagy Mária meséli, Hervay nem engedte, hogy ott maradjon. (Tamás Gáspár Miklós Második nekrológ című írásában időrendben a Kobak halálát teszi első helyre, ami egy másféle magyarázat lehetőségét is felveti. „Azt hiszem, Szilágyi Domokos soha nem heverte ki ezt a csapást, Hervay Gizella bizonyosan nem; tudom.” Csakhogy a bukaresti földrengés egy évvel Szisz halála után volt.) Megjött tehát az engedély, lehetett temetni. Kevesen mentek ki a temetőbe. Lapszerkesztők, tanárok, néhány magyar szakos egyetemi hallgató (akkoriban tizenketten jártak a magyar szakra, de csak hárman jöttek el). Kevés beszéd hangzott el. Több okból is érződött némi feszültség. Elsősorban Nagy Mária jelenléte miatt. Ő mégiscsak Sziszhez tartozik, nem lehet könnyű neki. A jeges kitaszítottság rettenetét és egyben e stádiummal való megbékélést olvasták ki testtartásából. Ott állt a sírnál Szilágyi Júliába kapaszkodva, akit felkavart és meghatott a mellette álló nő jósága, és ebből a meghatottságból tisztelet született, a tiszteletből pedig erő sugárzott, amit Nagy Mária támaszként kapott vissza, nem is sejtve, hogy az őt támogató erő belőle táplálkozik. Nagy Mária nem írt verseket. Hogy mi játszódhatott le benne Hervay temetésén, az interjúban sem fedi fel, mégis annyira tiszta gesztussal tárja elénk, mint aki behunyja szemét, nehogy a maga mértékével mérje azt, ami őt meghaladja. Szisz a Pogány zsoltárokat neki írta: „Vagy, vagyok, vagyunk a szentség, / külön-külön nincsen mentség, / mindig kettős a mindenség.” Nem könnyű rekonstruálni azokat az időket. Legtöbben ösztönösen eltakarták szemüket, becsukták fülüket, nemcsak a rossztól elfordulva, hanem mindentől, ami körülvette őket. A kultusz néhol átírja a tényeket, átszabja az ok-okozati viszonyokat. Akiket a kortársak közül megkérdeztem, mit tudnak a Hervay temetéséről, végül a versekre hivatkoztak: a versekből egyértelmű, Gizi hova akart temetkezni. Különben pedig, ha mindent félreteszünk, a felelet magától értetődő: hova temessék az anyát, ha nem a gyermeke mellé. (És talán végrendeletként lehet értelmezni, hogy Szilágyi Domokos születésnapján, július 2-án vette be a halálos adag nyugtatót. „Bocsájts meg, szerelmes társam. Ami rád méretik, az méressen rám is. Osztozni akarok a szenvedésedben.”) „Hamarabb felfedeztek, mint ahogy én felfedeztem magamat” – írja Hervay magáról. Élete csupa sodródás, csupa véletlen, csupa látszattörténés. Aminek történnie kell, nincs tere, ami megtörténik, nincs alakítója. Azt írja magáról, hogy Diósadon született, 36 éves korában. Miért pont akkor? Mert ráébredt, hogy onnan el kell mennie. Amikor élete alakításában ő döntött, akkor sem ő döntött. Miért vándorolt ki Magyarországra? „Mert a fiam négyéves korában azzal jött haza az óvodából, hogy a Télapó román vagy magyar?” – írja a Hazulról haza. Öninterjú című vallomásában. A fiát akarta kivinni. Aztán mégsem vitte. Ott akart lenni Szilágyi Domokos temetésén, aztán mégsem ment el. Amikor tizennyolc évesen kiderült, hogy nincsenek papírjai, megkérdezték a kolozsvári rendőrségen, mi akar lenni, azt felelte, magyar, mégis román állampolgár lett. Színművészetire járt, költőt csináltak belőle, mert „szükség volt tehetséges fiatalokra”. Később ők lettek „a gyom, amit irtani kellett”. A kortársak szerint nem volt jó feleség, sem jó anya, de ezt igazán nem tudhatjuk. Rendetlenség, sok veszekedés? Semmit nem bizonyít. A versek mennyboltja és a cselekedetek pokla között felmagasztosulás és alávetettség is megfér. Szisz: „Ráztál is, mint csörgőt a gyermek, / óvtál is, mint anya fiát; / bűn volt az is, ha megölellek, / s bűn volt távolról nézni rád? / táncoltam én is és te is, / sírtál értem, s miattad is, / szemünkben zöldellt a harag, / míg egyszer rajtakaptalak, / hogy szeretsz; s én is tettenérten / pirultam el. Azóta értem, / hogy kettőnk kölcsönös dühe / nem fog elmúlni sohase.” Akinek feltettem a kérdést, kinek ötlete volt Hervay hamvainak postázása, mindenki másképp emlékezett, de mindenki idézett néhány Hervay-sort, amellyel az önkényesnek és improvizatívnak látszó döntést igazolta. Hervaynak három Utolsó levél Szilágyi Domokoshoz című verse is van. Egymásnak és egymás szavaival írtak. Ez a Hervay-vers a Szilágyi Domokosé is lehetne: „Se ember se asszony csak vádirat / Alultáplált vendégmunkás / Érvénytelen érveréssel / Szükséghazában szükséghalott / Itt fekszem / Só a számon / Már csak a hallgatás jöhet / Harmadik honfoglalásom.” Hervay is elbúcsúzott a trópusoktól: „Ősz van. / És semmi más. / Semmi dolgom az ősszel, / mióta nem írok hasonlatokat. / Semmi sem szép önmagában, az ősz sem. / Nincs tája a fájdalomnak.” Amíg bírta, mint könnyed drótkötéltáncos egyensúlyozott, a kiábrándultságot játékossággal ellensúlyozva, ahogy Szisz is tette: „Játszani, amíg a játék holtsúlyossá komolyodik, / megrendeltként szabadnak lenni az utolsó hangjegyig.” Hervaynál a játékosság talán mégis inkább gyermeki hit: hitt a csodában. „Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.” Nagy Mária nem írt verseket, és ritkán mesélt Szilágyi Domokosról. A nemrég megjelent interjúja mellett néhány korábbi fotó is látható, akkoriból, amikor együtt éltek Szisszel. Melegség a tekintetében, már-már boldogság. Valami elindult, valami mintha kezdene begyógyulni. Látjuk a népes Szilágyi család körében, úgy tűnik, befogadták. Még Szisz szigorú édesanyja is. Az egyik képen Szisz az előtérben, mellette, és kicsit mögötte Nagy Mária fia, a kép bal szélén pedig ő maga, Sziszre néz. Tekintetében sugárzó bizalom. Mint akinek nem kell behunynia a szemét, hogy ne lássa a rosszat. Élet és Irodalom 2017. május 20.Marius Tabacu: Kolozsváron váltam erdélyivéA Transilvania Filharmónia igazgatója, Marius Tabacu jól ismert személyisége a kolozsvári értelmiségnek. Két dolgot (szinte) mindenki tud róla: tökéletesen beszél magyarul és számos művészeti ágban tevékenykedett sikeresen. A Györkös-emlékház májusi ZeneSzó rendezvényén Jakabffy Tamás faggatta nem szokványos életpályájáról e sokoldalú személyiséget. – Az egyik művészeti ágból a másikba való átmenet nem volt könnyű. Ám ezek olyan folyamatokat alkottak, amelyek a lelkemben organikusan követték egymást, ugyanakkor külső körülmények is befolyásolták pályamódosításaimat – válaszolta Marius Tabacu azon kérdésre, hogy zongoraművészből hogyan lett tévés, illetve műfordító. Annak ellenére, hogy élete során több erdélyi városban élt, a meghívott azt mondta: Kolozsváron vált igazán erdélyivé. Marius Tabacu egy Margitta melletti településen született, egyéves korában orvos édesapját Szilágysomlyóra helyezték, majd a hatéves gyermeket Temesvárra küldték zongoratanár nagymamájához, aki be is íratta unokáját a zenelíceum előkészítő csoportjába. A zenei pálya felé való irányulás tehát nem volt kérdéses, ám Tabacu csak 15-16 évesen döntötte el, hogy ezt a pályát választja. A temesvári érettségi után a kolozsvári Gh. Dima Zenekonzervatórium hallgatójaként Száva Györgytől tanult zongorázni, aki bemutatta tanítványát volt tanárának, Halmos György zongoraművésznek. Tabacu látható büszkeséggel közölte: akár Liszt-tanítványnak is tarthatja magát, hiszen Száva Halmostól, Halmos Emil Sauertől, míg Sauer magától Liszt Ferenctől tanult zongorázni. Már ekkor megismerkedett Halmos kolozsvári értelmiségi barátaival. Csodálkozva jegyezte meg, hogy a baráti társaság tagjai az esetleges véleménykülönbség ellenére is barátok, beszélgetőtársak maradtak. Tabacu koncertzongoristaként kezdte karrierjét, ám pár év múlva rájött, hogy a szólista-karrier nem elégíti ki. A kommunista rendszerben tanúsított ellenzékisége miatt neve már nem jelenhetett meg a plakátokon, sőt egy Lászlóffy Aladár-novelláskötet fordításakor is anyai nagyapjának neve szerepelt fordítóként a sajátja helyett. – Ellenzékiségemnek néhány ezer oldalnyi megfigyelési dosszié volt az „eredménye” – mondta a meghívott. Az 1970-es és az 1980-as évek elején a kolozsvári értelmiségi elit legjelentősebb személyiségeivel, többek közt Cselényi László televíziós szakemberrel, Selmeczi György zongoraművésszel, Szőcs Géza költővel tartotta folyamatosan a kapcsolatot. „A litterátus és zenész társaságban csak a műveltség, a szellemesség számított” – mondta az interjúalany, aki szívesen emlékezett az 1980-as évekre is, amikor a kolozsvári zenelíceum korrepetitora volt. Az 1989-es forradalmat követően 1990-ben a kolozsvári tévé- és rádióstúdióhoz került szerkesztőnek. Pár év múlva Maksay Ágnes televíziós szakemberrel létrehozta a Video Pontes stúdiót, amely főleg a Duna Televíziónak készített műsorokat. – Márkos Albert, a kolozsvári filharmónia egykori koncertmestere 2007-ben kérdezte meg tőlem: nem akarok filharmónia-igazgató lenni? Meglepett a kérés, ám benyújtottam a pályázatomat, amit el is fogadtak – emlékezett vissza Marius Tabacu arra, hogyan lett a filharmónia igazgatója. Igazgatóként azt vallja: a közönség elégedettsége a siker egyik fokmérője, ugyanakkor elvárja a közönségtől a kulturált viselkedést, a megfelelő öltözetet. Az elmúlt tíz évben azt is sikernek könyvelte el, hogy mindvégig szót tudott érteni a filharmónia kétszáz alkalmazottjával. Örül, hogy a közönség között egyaránt megtalálható a fiatal, a középgeneráció és az idősebbek is. Megfiatalodott mind a zene-, mind az énekkar, sikerült a zenekari tagoknak jó hangszereket és egy Steinway-zongorát vásárolni; a filharmónia pedig tíz év hányattatás után visszakerült eredeti székhelyére, sorolta az elért eredményeket az igazgató. Szomorúan jegyezte meg, hogy Romániában csak két koncertterem van, amit eredetileg is erre a célra építettek, és mint megjegyezte, nincs egyensúly, ami a bukaresti és a máshol megszervezett komolyzenei fesztiválok minisztériumi támogatását illeti. Marius Tabacu 2007-ben elnyerte a Magyar Köztársaság lovagkeresztjét, idén pedig az EMKE Kun Kocsárd-díjjal tüntette ki városunk ezen sokoldalú művészegyéniségét. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár) 2017. július 7.Brassai Sámuel polihisztor francia vendégeMár évekkel ezelőtt olvastam Lászlóffy Aladártól a Házsongárd című gazdag tartalmú könyvet, amely 1989-ben jelent meg a Helikon Kiadónál, készült Békéscsabán a Kner Nyomdában. A tehetséges, művelt szerző sorra bemutatja a Házsongárdban pihenő erdélyi tudósokat, írókat, képzőművészeket, színművészeket, zenészeket. Brassai Sámuel (17979–1897) polihisztor értékeinek, érdemeinek olvasásakor figyeltem fel francia vendégének a fogtisztítási, fogkezelési módjára. Az alábbiakban főként ezt igyekszem kifejteni, de szót ejtek a kolozsvári tudós sokoldalú érdeklődéséről, rendkívül gazdag ismereteiről és társadalmi kapcsolatairól is. Brassai szellemi eredményeiről az alábbiakat olvashatjuk: „… elvitathatatlan, hogy az esztétika, a csillagászat, a pénzügy s a matézis, a zene s a logika, a történelem s a muzeológia egyaránt köszönhet neki valami gazdagítót. Bírálatai, polémiái eszmebőséget sugároznak. Európát járt világfi, aki a dámanemzedékek szemében, szalonjaiban ő volt az ellenállhatatlan agglegény”. Napirendje saját maga iránt szigorú és kitűnő beosztású. „Reggel hatkor már talpon volt, s legott a zongorához ült, voltak neki szerelmetesei: Beethoven, Muzio Clementi, Mozart, Chopin és mások. Aki muzsikus csak odavetődött, az mind elragadtatva távozott abból a kis kerti szállásból. De micsoda esték voltak azok, itthon, mikor egy-egy híresség remekül muzsikált, még trakta is volt a kis kerti lakban (a Monostori úti otthonában).” Jó barátja volt Brassainak Herman Ottó természettudós, így ő is gyakran jelen volt a külföldről érkezett hírességek fogadásán, szereplésén és a meghitt beszélgetéseken. Brassainak mindenese, inasa volt János, aki felszolgálta az ételeket, italokat. Egyik alkalommal János az alábbiakat mesélte el Herman Ottónak: „Hát kérem, tekintetes uram, mikor tegnap a pástétomot ették, az a francia háromszor is kiszaladt a konyhába, belenyúlt a szájába, és szemünk láttára kitette mind a harminckét fogát a tenyerére, megmosta kefével, visszatette, visszament és tovább evett. (Mindez 1865–1870 között történt.) Ha pedig magamfajta szegény embernek fájdul meg a foga, elmén Póka borbélyhoz, az meg a fájós fogánál fogva háromszor is körülhurcolja, hogy szikrát hány a szeme, a tetejébe pedig még ötven krajcárokat is megvesznek rajta… Miért nem jut a szegény székelynek is olyan kijáró fogazat!” Lászlóffy évet nem említ a francia vendég ottjártáról. De mi tudjuk Huszthy Sándor tanulmányából – Herman Ottó a kolozsvári múzeumban (1864–1871). A Herman Ottó Múzeum évkönyve XI. k. Miskolc, 1972 –, hogy az alcímben szereplő években kutatott a mezőségi tavaknál, a Székelyföldön, és megfigyeléseit, vizsgálatainak eredményeit közzétette Kolozsváron. Csak 1871-ben távozott Budapestre. Tehát amit János, az inas újdonságként elmondott Herman Ottónak, az ezelőtt 147-150 évvel történt. Az inas tájékoztatásából az is kiviláglik, hogy akkor még Kolozsváron is csak borbélyok foglalkoztak fogproblémákkal. Ezt az erdélyi orvostörténet is megerősíti. A francia vendég fogprotézise, annak kezelése-gondozása teljesen friss jelenség volt Erdély fővárosában. A XXI. század olvasója megtudhatta a fentiekből, hogy a fejlett nyugat-európai országokban (például Franciaországban) már ezelőtt 150 évvel, talán korábban is tudták pótolni a hiányzó fogakat, fogsorokat. Kelet-Európában, Erdélyben csak évtizedek múlva vált ismertté a fogtechnika. Dr. Veér Győző fogorvos tájékoztatásából tudom, hogy Magyarországon dr. Árkövy József általános orvos vállalt úttörő szerepet a fogorvoslás kidolgozásában. Az ő kísérletei nyomán vált külön tudományággá a sztomatológia, ennek fogalmát ő vezette be az orvosi szaknyelvbe. Miből lehetett a vendég fogprotézise? Erre a kultúrtörténeti, technikatörténeti kérdésre dr. Veér Győző fogorvossal együtt kerestük a választ. A tapasztalt fogorvos úgy véli, hogy a francia vendég protézise ezelőtt 150 évvel kaucsukból lehetett. Ennek a szerves anyagnak voltak olyan tulajdonságai, amelyek alkalmassá tették fogsor készítésére. Nyomban elővette a lexikont, és megnézte, mit mond a tudomány a kaucsukról. A szócikk részletesen tárgyalja a kérdést, itt most csak a minket érdeklő sajátosságokat emelem ki: – Európában az 1600-es évek közepétől ismerik; – fontos ipari szerves anyag, kb. 500-féle felhasználása ismert. Engem érdekelt a név eredete és jelentése, sorra megnéztem a szótáraimat. A Magyar értelmező kéziszótárban ezt találtam: kaucsuk – 1.) (Trópusi) fák tejszerű nedvéből kivonható képlékeny szerves vegyület. Nyers kaucsuk. Ebből vulkanizálással készült rugalmas, kemény anyag. 2.) rég Gumi (jelentése is volt). Indián eredetű szó, a spanyol nyelv közvetítésével terjedt el az európai nyelvekben; kaucsukfa – sok kaucsukot szolgáltató, a kutyatejjel rokon forró égövi fa (Hevea brasiliensis) ültetvény. Kaucsukfából álló nyers kaucsukot termelő ültetvény. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárából megtudhatjuk, hogy a kaucsuk nemzetközi szó, végső forrása valamelyik dél-amerikai indián nyelv, a perui indián cauchuc ugyanazt jelenti. A spanyol nyelvben 1653 óta fordul elő. Szélesebb körben Ch.- M. de la Condamine (1701–1774) francia tudós dél-amerikai útja után terjedt el a 18. század derekán. A magyarba a németből kerülhetett át. Az Erdélyi magyar szótörténeti tár VI. kötetének 260. oldalán ezt találjuk: kaucsuk – kalosli ’sárcipő, kalucsni jelentésben fordul elő először 1866-ban; Két pár kaucsuk kaloschli szövegben. Úgy gondolom, hogy most már többet tudunk a szóban forgó szerves vegyület sajátosságairól és sokféle felhasználásáról. Márton Béla / Népújság (Marosvásárhely) 2017. augusztus 8.Születésnapi köszöntő helyett*Alig fél hónap választotta el attól, hogy betöltse nyolcvanadik évét. Milyen örömmel és mennyire könnyebben írtam volna felköszöntőt, mint ezt a nehéz szívvel és lélekkel megfogalmazható nekrológot. Kántor Lajos elhunytával az egységes magyar irodalom kiemelkedő személyiségét, a Korunk folyóirat kiváló főszerkesztőjét, több mint hetven könyv szerzőjét, vagy szerkesztőjét, a Kolozsvár Társaság elnökét, ismert közéleti személyiséget és bátran mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság megkerülhetetlen véleményformálóját gyászoljuk. Jómagam a barátomat is siratom. Olyan barátot, amilyenből a hosszú élet során talán egy vagy kettő adódik. Amikor a világégés kellős közepén, 1943 szeptemberében, a Református Kollégium Király utcába kihelyezett elemijében, Szentgyörgyi Piroska tanító néni első osztályában egy padsorba kerültem a kerekarcú, mosolygós, az r-betűt kissé arisztokratikusan ejtő fiúcskával, egyikünk sem gondolhatta, hogy mennyire összefonódik majd a sorsunk a következő csaknem 75 évben. Iskolánk, amely az egyházi tanintézetek államosítása után 2. számú Magyar Fiúlíceum lett, bár sokat tettek minőségének csökkentése „érdekében”, olyannyira megőrizte demokratikus szellemiségét és a szabadság szeretetére való nevelés tradícióját, hogy a legsötétebb sztálini időkben, 1953-ban, tanulói sorából kerültek ki azok a ma már jól ismert IKESZ (Ifjú Kommunistaellenes Szervezet) súlyos börtönévekre ítélt tizenöt-tizenhat éves „bűnözői”, akikből az évek során olyan jól ismert közéleti személyiség váltak, mint Bodor Ádám, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, Asztalos Lajos vagy, a kevésbé ismertek közül, Csoma Zoltán (Botond édesapja) és Dezső György. Az 1954-es érettségi vizsgánkig a mi két párhuzamos osztályunkba is olyan kiválóságok kerültek, mint a zenetudós László Ferenc, Lászlóffy Aladár, a válogatott kosárlabdázó Vizi Imre, vagy a több mint kétszázszoros válogatott olimpikon vízipólós Szabó Sándor. Lehet, hogy e két utóbbinak köszönhető az, amit talán kevesen tudnak, hogy Lajos középiskolás korában sportújságíró álmokat dédelgetett. Mindezt csak azért sorolom fel, mert ebben a kétségtelen elit diákcsapatban az eminens, az elsők között is a legelső végig Kántor Lajos volt. Tizenegy éven keresztül neki más érdemjegye, mint a legjobb soha nem volt. Jó emlékű osztályfőnökünk, a Torockóról elszármazott Páll András minket mindig csak úgy emlegetett, mint a „Kántor-osztály”. Már a középiskolában sok mindent együtt vagy párhuzamosan tettünk, ami még nem jelentett közelebbi barátságot. Egyszerre konfirmáltunk osztálytársunk édesapjánál, László Dezsőnél, együtt jártunk hegedűórákra Kouba Paula nénihez, Kolozsvár annak idején ismert hegedűtanárnőjéhez, majd együtt is érettségiztünk. Habár külön fakultásra jártunk, az egykori Bolyai Egyetemen az úgymond társadalmi munkák során is összefutottunk. Az 1956-ban frissen megalakult Diákszövetségben ő valamilyen felső vezető, én a kémia kar sportfelelőse voltam. Lényegesen szorosabb lett kapcsolatunk 1989 után. Bábáskodtunk az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének létrehozásában. Ő, mint a szervezet elnöke, én, mint a Nemzeti Megmentési Front (FSN) városi alelnöke. Nemsokára engem választottak meg érdekvédelmi szervezetünk megyei elnökének. Ő akkor már az RMDSZ központi vezetőségében tevékenykedett, és a Korunk főszerkesztője volt. Én nem őt, hanem Balázs Sándort váltottam a megyei elnöki tisztségben. A rendezvényeken gyakran összefutottunk, még akkor is, amikor én, mint szenátor Bukarestbe kerültem. Enyhe szakmai féltékenységgel vettem tudomásul, hogy neki majdnem mindig a többségnél is nagyságrenddel komolyabb befolyása volt a Domokos Géza, majd a Markó Béla vezette szervezetünk politikai orientációjának kialakításában. Minden osztálytársi és politikai együttműködés mellett, ami úgy istenigazából összehozott bennünket, az a tenisz volt. Sűrű életünkben ez remek kikapcsolódást jelentett. Legalább öt könyvében előszeretettel emlegeti teniszpályafutásunkat, de azért ne gondolja senki, hogy nagyon tudtunk játszani. A legigazibb amatőr szinten űztük ezt a szép, de kimondottan nehéz sportot. Amikor én bekapcsolódtam, Lajosnak már voltak partnerei: Senkálszky Bandi bácsi, Tompa Gábor és Polonyi doktor. Kettőnk tudására jellemző, hogy a nálunk majd harminc évvel idősebb színészóriást is csak nagyon ritkán tudtuk legyőzni. Igaz, nem is nagyon akartuk, mert Bandi bácsi elvárta, hogy a labdát a tenyeres oldalára üssük, lehetőleg nem túl erősen. Nyolcvanévesen is nagyon kellemes partner volt. Tompa Gabit nem említem, mert ő egy osztállyal magasabbra volt besorolva, akárcsak Polonyi doktor. Az akkori rendszeres találkozások elmélyítették a barátságunkat. Annak ellenére, hogy az ezredforduló idején már jócskán elrúgtuk a hatvanat, a heti kétszeri játékra mindig tudtunk időt szakítani. Eleinte két óra tenisz, utána úszás, majd szigorúan csak a kiizzadt folyadék pótlására sörözés és közben a nagy beszélgetések. Ami a kultúra, a politika és a sport napirendjén volt, az nálunk is terítékre került. Annak ellenére, hogy majdnem minden téren hasonló volt az értékítéletünk, elég sokat vitatkoztunk. Nagyon fájdalmas most nosztalgiázni. Ahogy teltek az évek, úgy adtuk mind lejjebb és lejjebb. Először rátértünk a csak egy-egy óra teniszre, majd hetente csak egyszer, aztán ezt is kihagytuk. Még maradt egy ideig az úszás, végül már csak a sörözés és a duma. Barátságunkban új fejezetet jelentett a Kolozsvár Társaság. Érdekes, a Korunkhoz a hetvenes évek vége felé nem ő hívott, hanem Veress Zoltán. Tibori Szabó Zoltánnal és az ifjú Szabó T. Attilával együtt, úgymond a tudományos rovat megerősítése végett. A rovat vezetését később Kiss János vette át, de munkatársaknak továbbra is megmaradtunk. A fel nem adható város társaságához viszont már Kántor Lajos hívott. Szívesen jöttem. Ekkor már ő is kért tőlem kéziratokat, de inkább csak a politikára hajazó publicisztika műfajából. A társaságnál a csapatépítő szervezőt is felfedezhettem benne. Olyan jó munkakapcsolatot tudott megteremteni, hogy négy-öt év alatt a rendezvényekben nagyon gazdag Kolozsváron is sikerült igen magas színvonalú előadásokat tartani a rendszerint nagyobb létszámban megjelenő hallgatóságnak. Itthon maradt vezető magyar értelmiségijeink talán egyik legnagyobbika volt Kántor Lajos. Nehéz leírni, hogy volt. Még nehezebb lesz őt pótolni. Két fiának, unokáinak és hozzátartozóinak biztos, hogy lehetetlen. És nekem? Laji! Nem szép tőled, hogy csak úgy, hipp-hopp elmentél. Itt hagytad a barátodat, ebben az amúgy is barátságtalan világban. Persze, te már túl vagy a döntő játszma nehezén. Előny nálad! Bérelj ki ott fenn egy teniszpályát, majd jövök egyenlíteni. Nagyon félek, hogy inkább előbb, mint utóbb. * Kántor Lajos ma lett volna 80 éves. Buchwald Péter / Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
